KELETI MESE.
Nóra és Van Dongen tisztában voltak az üggyel. Tudták, hogy amit Biry mondott, igaz. A két unokatestvér valóban találkozott a Marechal Joffre hajón, ott elhatározták, hogy szerepet cserélnek és a gyenge, enervált Arthurt véletlenül elfogták a katonák. Tudták, hogy Farlane finom mesterműve volt csapdába ejteni Johnt, hogy Arthurnak vallja magát és mikor egy nem is veszélyes vádat kikerült az áldozat, éppen ezáltal nem menekülhetett a csekkhamisítás vádja alól. A csekkeket pedig valószínűleg a tájékozatlan, bolondos és könnyelmű Arthur írta alá Londonban. És most nincs mód rá, hogy John ne kapjon ezért néhány évi kényszermunkát.
Erre a főtárgyalásra zsúfolásig megtelt a buitenzorgi ügyészség nagy törvényterme. Pedig nem ígérkezett hosszúnak. Egyszerű volt minden. Farlane csekkjei ott feküdtek a bíró előtt, teljes értékben számítolta le egy ügynöke útján Londonban és kiderült, hogy Arthur Lindsay bankszámláján megközelítőleg sem volt olyan összeg, mint amilyenre a csekkek szóltak. Lindsay erőtlenül tagadta, hogy ő írta volna alá a váltókat. Viszont az aláírás egyezett. Egy kis eltérés ugyan volt, mint azt az írásszakértők megállapították, de olyan minimális, hogy az véletlen is lehetett. A családi aláírás a Lindsayaknál igazán nagyon egyezett. A bíró felállt, hogy visszavonuljon ítélethozatalra. Az emelvénnyel szemben egy angolbajúszos, ősz amerikai úr ült. Nagy figyelemmel kísérte a tárgyalást.
Ekkor egy furcsa alak jelent meg a teremben.
Hosszú kínai kabát volt rajta, buggyos nadrág és fapapucs. Kopaszra volt borotválva, mint a kínaiak, apró léptekkel, a mellén összefont karokkal jött be, egészen előre az emelvényig és ott meghajolt.
– Bocsánat, mynher… Ebben az ügyben szeretnék nagyon fontos vallomást tenni.
– Hogy hívják?
– John Lindsay. Itt vannak az írásaim, útlevél, születési bizonyítvány. Apámnak, Georg Lindsaynak házasságlevele anyámmal. – Mélyen meghajolt és mindent letett a bíró asztalára.
– Mit tud ezekről a csekkekről?
– Mindent mynher. Én hamisítottam tavaly Londonban. Felhasználtam azt, hogy nagyon hasonlítok fivéremre és a családi aláírásunk is hasonlít. Ezért aláírtam a csekkeket, a pénzből itt megtelepedtem Saigonban. Hallottam, hogy szegény fivéremet ártatlanul akarják elítélni, eljöttem bűnhődni.
– Maga nem volt a légió tagja egy év előtt?
– Egy év előtt nem, mynher. Akkor szöktem meg.
Tudta jól, hogy a légió nem szolgál adatokkal a polgári hatóságoknak. Farlane elvesztette a nyugalmát. Kivörösödve ugrott fel:
– Ez az ember hazudik…
– Üljön le, mert kivezettetem – csattant rá a bíró. John szeretett volna szólni, de valami zsibbadtság szorította le; rémület, megdöbbenés és csodálat. – Íráspróbát fogunk venni! – rendelte el a bíró.
Az íráspróba után a tárgyalás pontosan hat percig tartott. Kiderült, hogy a két aláírás közötti kis eltérés nem véletlen. Kétségtelen volt, hogy a csekkeket ez a kínairuhás ember írta alá, illetve, ahogy hiteles írásaiból kiderült: John Lindsay. A bíró nem is közölhette a véleményét, mert az ügyész felállt és bejelentette, hogy a vádat elejtik. A bíróság nyomban elhagyta a termet. A följelentő átveheti a pótmagánvádat. A följelentő először életében elvesztette a lelki egyensúlyát. Megragadta mellén a mentőtanut:
– Akkor te fogsz kényszermunkára menni, gazember!
Ez csak mosolygott rá:
– Szenvedni akkor is csak te fogsz, uram. Szívedben a rossz és az öröm. Nyelveden a szó, agyadban a tett, életedben a halál, uram és gyönyörűséged a mulandó. Én mindenütt magammal hordozom a lelkemet és minden napommal teljesebb leszek. Akárhol.
Az angolbajúszos úr odalépett Farlanehoz.
– Kott vagyok, a surabajai Kott és Münster-bank igazgatója. Én Lindsay úr csekkjeit beváltom. Ezzel minden további vád megdőlt. – A még mindig dermedten ülő Johnhoz fordult. – Remélem, ön vállalja az összeg terhét. A törlesztésre nézve van egy nagyon humánus ajánlatom.
Ezzel az ügy lezárult. Kott és Münster bankja volt az a régi konzervatív surabajai pénzintézet, amely már egyszer közbelépett Lindsayért. Állítólag ez a kicsi, de príma magánbank volt a mindenkori kormányzók vagyonkezelője. Természetesen gróf Sighoffené is. John végre fölemelkedett a vádlottak padjáról, hogy megölelje Arthurt. A kínairuhás ember nem volt sehol…
Mikor kilépett a törvényszék kapuján, kissé sápadtan a börtönlevegőtől, reszkető ujjakkal egy cigarettára gyújtott és egy percre behunyta a szemét a langyos napsugár puha érintésétől. Mikor újra kinyitotta, Nóra állt előtte. Elhatározta, hogy most szerelmet vall neki, hogy végre megkéri a kezét, de egyiket sem tette. Átkarolta és hosszan megcsókolták egymást…
*
Az este olyan mozdulatlan volt, hogy a dzsunka úgy állt a Mekong vizén, mintha betonalapra épült volna. Vo-Min-Ha az apró üstön főzött valamit és egyik kezével a fészekszerűen függő bölcsőt ringatta, amelyben az újszülött sivalkodott. Lindsay hanyattfeküdt a ladik fenekén és az eget nézte már több mint egy órája szótlanul és mozdulatlanul. A párás levegő fénytörésétől szikrázóan nagynak látszottak az indiai ég közeli, misztikusan élénk ragyogású csillagai. Indiában sokszor olyan alacsonynak látszik az ég, mintha a világ zsindelyes házteteje lenne… Az élet, gondolta Lindsay, nagyon egyszerű, nagyon szép és nagyon kiváltságos állapot… A Cassiopeia és a Nagy Medve most látszanak a látóhatár széle felett és a baloldali égbolton a naprendszer vaskoronarendje: a Déli Kereszt szabálytalan négyszöge világit foszforeszkáló hunyorgással… Milyen kicsinek érzi magát az ember, hanyattfekve a végtelen alatt. Milyen megnyugtató ez a porszemnyiség, ha innen nézi az ember az Orion övét ködfoltjaival, hideg, elmosódó sugárzásában és odaképzeli saját magát is a rideg, iszonyu fényü, jeges, zord Nincsbe… Nagyon messziről idehallatszik a garnizon takarodója és a külső olajos fagátnál a rozoga, koszos postagőzös sikolt… Oh, te jó, kedves Mekong, iszaptól zsiros, fénylő rinocerosz hátaddal és ti barátságos, lágy, forró ködök, rosszszagu álmokat lehelő mákonytokkal… Milyen finom és milyen bölcs itt az ember.
…Oh, te szegény milliomos, aki a multkor ugy rákiabáltál a kulira és megráztad a mellényét… Legyen hozzád kegyelmes a sír enyészete és bár csak ne szenvedtél volna sokat, mikor autóddal együtt a töltésről a Voltba gurultál…
Valahonnan citeraszó hallatszik és a gát vörös, meg sárga üveglampionjai barátságosan pislákolnak rá fényudvaraik mögül.
“Szeretlek Vo-Min-Ha.”
VÉGE.
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-41-6 (online)
MEK-12427