AKIK ÉLETET CSERÉLTEK

AMIG AZ EMBER MEGTANUL ALUDNI.

A sikolyra kinyitották a fogda ajtaját és a porkoláb, egy jóindulatú, breton parasztlegény, beszólt az ajtón.

– No, mi van?

– Patkány! – kiáltotta reszketve. – Patkány ugrott rám!

A paraszt rábámult.

– No és? Tán sárgarigók szaladgáljanak itt?

– Patkány, patkány… – csak ezt tudta ismételni idegrohamában, falfehéren és rángatódzó arccal.

– Nézd komám, – mondta a breton, – meg akartál lógni és nem sikerült, elégedj meg evvel. Ha bolondnak tetteted magad, nem sokra mégy vele.

– Kérem, itt félreértés… itt szörnyű félreértés… azonnal vezessenek engem valamelyik főtiszt elé… És te ne tegezzen engem, kérem…

– Hát majd jelentem az őrmesternek. Bár sok célját nem látom – mondta és rácsukta Lindsayra az ajtót.

Ezalatt a fedélzeten névsorolvasást tartottak és megállapították, hogy a szökevény John Brisac.

– Mikor elfogtuk, ráismertem. Már láttam itt ezt a nagyorrút, – mondta a káplár. Akkor jött jelenteni a breton, hogy a fogoly úgy látszik megbolondult. José őrmester megértően mosolygott.

– Szegény. Szerencsére a világ legjobb bolondgyógyító orvosa vagyok. Vezesd ide.

Mikor ott állt előtte roskadozva «Brisac», cigarettát sodort és atyai jóindulattal szólt hozzá:

– Nézd, Brisac. Szerencséd van, hogy egy órán belül elfogtunk, így megúszod haditörvényszék nélkül. Egyáltalán nem csinálok ügyet belőle. Ne mondják, hogy az én embereim szökdösnek.

– Kérem, itt súlyos tévedés van a dologban… Én meg akartam menteni egy rokonomat… Én nem vagyok légionista, én angol nemes ember vagyok… itt súlyos tévedés van…

– Igazat beszélsz. Itt súlyos tévedés van. Te azt hiszed, hogy én hülye vagyok. És ez súlyos tévedés. Ha szimulálni akarsz Brisac, azt keservesen megbánod.

– Kérem, higyje el, úgy van, ahogy mondom… én Arthur Lindsay…

– Te John Brisac vagy. Az idegenlégió harmadik századának a katonája.

– Uram, hallgasson meg…

– Szóval ki vagy te?

– Arthur Lindsay! És…

– Te John Brisac vagy, – mondta az őrmester, azután szívós lovaglókorbácsával, teljes erejéből verni kezdte Arthurt. Éjszaka volt. A csillagok olyan gyönyörűen ragyogtak, ahogyan a csatorna mennyboltozatán csak a Vörös-tenger bejárata előtt tündökölnek. Itt új csillagképek kezdődnek, félelmetesek, tág fényűek, ritkábbak és nagyobbak, de az ég északi horizontján még látszik az európai disszertációhoz tartozó csillagrendszer, halványodva és elmosódva.

Lindsay velőtrázó sikoltása, mint valami vészjel, járta be a csatornát. Az őrmester korbácsa rendületlenül suhogott, arcára, kezére, hátára és mikor a földre vetette magát, valósággal tiportak rajta a káplárral együtt, fejébe, hátába, oldalába, olyan nyers, kegyetlen rugással vágódtak a testéhez a súlyos, szöges bakkancsok, hogy a sikolya is elnémult, csak hörgött… Már nem is fájt semmi, csak hallotta a korbács suhogását, a lábak rugását. Aztán elvonszolták valamerre és becsaptak egy ajtót…

Úgy érezte, hogy tisztább lett a feje. Ez az orrvérzéstől volt. Ugyanabban a nedves cellában ült és egy patkány fújt valahol, közvetlenül a füle mellett. Nem törődött vele. Csak nagyon apró lélegzetet vehetett, mert ha magasabbra szállt a mellkasa, tűrhetetlenül belenyilalt valami az oldalába. Nem tudott gondolkozni. Talán egy óra is eltelt így. Azután kinyilt az ajtó és a breton újra elvezette. Az őrmester előtt álltak meg. José ugyanott ült a korlát mellett és cigarettát sodort. Ugyanolyan nyájasan, részint egy jóságos apára, részint egy jóllakott tigrisre emlékeztető mosolyával fordult Lindsay felé.

– Mondd meg fiam, hogy ki vagy te?

– John Brisac.

– És mi vagy te?

– Légionista.

– Rompez!

*

Durva, idegen arcok voltak körülötte. Ellenségesen kemény élet súrolta testét, lelkét. Úgy érezte, hogy meg kell őrülnie, öngyilkos lesz!… Azután siralmas önbírálattal konstatálta, hogy gyáva és gyenge ehhez. Kábelezni kellene valahová! A tiszttel kellene beszélnie… Rettegő undorral érezte a kemény, nedves szalmazsákból rákúszó férgeket. Ez őrület! Csak talán lehet itt valamit tenni?!… A reggeli szemlére fegyver nélkül akart elindulni. Utolsó pillanatban nyomta a káplár a kezébe a puskát. Egy percig sem aludt még, minden csontja fájt, zokogni tudott volna a dühödt elkeseredéstől… De az őrmestertől nagyon félt. Igyekezett a mellette állókat utánozni. Azután másodmagával leküldték a fedélközt sikálni.

– Maga uri hülye! Ne próbáljon amerikázni! Mert vasra veretem! – Igy búcsúzott tőle az öreg José.

Biry, a zsebtolvaj, igyekezett jószívvel segíteni rajta. Elmagyarázta, hogy kell fogni a kefét, hogy kell a testsúllyal sikálni, amitől nem fárad ki a vállizület. Lindsay rettegve sikált. Finom kezén felrepedezett a bőr, a Vörös-tenger kegyetlen napja égette, a válla és a csipője görcsösen sajgott és sipolva lélegzett. Az éhségtől szédülve ette meg a zöldséglevest és a főtt marhahúst. Már nem tiltakozott, nem védekezett, teljesen megtörte és letörte mindaz, ami vele történt, csak a durvaságtól való irtózás, a veréstől és büntetéstől való rettegés irányította tetteit.

Este lefeküdt a piszkos, nedves szalmazsákra és a nyüzsgő férgek között mélyen, mozdulatlanul aludt reggelig. Megtanult aludni.

AZ UJ ÜLTETVÉNYES.

John Lindsay nyugodtan mozoghatott a hajón. A személycsere az út első diner-je előtt történt. Arthur, mióta felszállt a hajóra, még nem hagyta el a kabinját. Akkor lépett ki először a fedélzetre, mikor elfogta az őrjárat. Az elfogatásról John másnap értesült. Tudta, hogy Arthur nehéz helyzetbe került. A Joinville katonái még jóformán alig ismerték egymást és akik futólag látták őt, azokat meg fogja téveszteni a hasonlóság. Ezt igazán nem akarta… Lesz egy pár rossz napja ennek a kényes bolondnak, amig valahogy kivágja magát.

Szürke sportruhában sétált a fedélzeten. A Szahara minden csepp zsírt leszedett róla. Erős volt és szívós, de a régi légionista fakiri soványságában. Igy azután megfeleltek neki a gyengébb termetű Arthur Lindsay ruhái. Egy ráncos arcú ősz úr állt meg vele szemben:

– Halló Lindsay! Mi szél hozza erre?

Meghült a vér benne.

– Már az utasok névsorában felfedeztem magát! Hallom, haza készül!

– Igen. Magam akarom vezetni az ültetvényt.

A köpcös, kis ember felkacagott.

– Maga?! Ez jó! Istenemre, ez remek! Talán ha tánciskoláról lenne szó, elhinném!

Johnnak fogalma sem volt róla, hogy kivel áll szemben, de tetszett neki ez az ember. Természetesen úgy tett, mintha ismerné. Arthur valószínűleg ismerné is. Kedélyesen a vállára csapott:

– Nem innánk meg egy coctailt, mister… mister.

– Mi az, hogy mister?! Talán mynher! Maga igazán olyan bolond, mint amilyennek hiresztelik. Azt állítja, hogy nem ismer meg?

– Ne csodálja – vágta ki magát John. – Igazán nem tegnap találkoztunk utoljára. – Bementek a bárba. Közben a köpcös aprehendált:

– Az igaz, hogy van már öt éve találkozásunknak, de magánál azért igazán nincs valami rendben, fiam. Én az apja legjobb barátja és szomszédja vagyok, Van Dongen. És öt év előtt, mikor meglátogatta ura atyját, nemcsak naponta találkoztunk, hanem még a gyászos elrohanásánál is jelen voltam, mikor egy ártatlan, kedves kis toke gyíktól úgy megrémült, hogy Londonig szaladt. Egészségére! – Felhajtotta a coctailt.

Most már sok mindent értett John. Elsősorban biztosítéka volt arra ez a Van Dongen, hogy akik öt éve találkoztak utoljára Arthurral Jáván, azok előtt nyugodtan szerepelhet az öccse helyett. Másrészt látta, hogy az öccsének meglehetősen tréfás hírneve lehet odalent, mint nyegle fickónak. Jóformán alig hallgatta az öreg Van Dongen fecsegését. Hm… egészen kétséges, hogy Arthur mikor tud eljönni onnan a légióból. Ha eljön, akkor sem tehet szemrehányást, ő hatalmazta fel, hogy szerepeljen helyette… Eh! Nincs is mit gondolkozni! A dolog érdekes, kalandos, bolond és veszélyes, tehát egyenesen John Lindsay számára találták ki. Ha ez a Van Dongen összecserélte, akkor nincs baj. Gyerünk Buitenzorgba! Fogadjuk el a csereállapotot…

– …Tudja, odalent most zavaros idők következnek. Egy éve új kormányzó van. Kicsit «barna». Igy mondják a cukorbárók, ha a kormányzó a bennszülötteket is pártfogolja. Pedig én is barna vagyok. És a maga papája is barna volt. Általában a régi emberek, akik az öklükkel verekedték még ki a vagyont, azok barnák. Ezek a tőzsdések, bankosok, akik mostanában ülnek a telepítvényekben, ezek fehéremberpártiak. Ami alatt azt értse, hogy ez az egész szigetvilág negyvenöt millió bennszülöttel, csak az évi mérleg miatt van. A kulival olcsó, embertelen szerződést kötni, dolgoztatni, amíg megdöglik, tifuszos barakokba gyömöszölni össze őket… A «fehér» párt szerint így üzlet a kolónia… Nem innánk inkább ginevert? Nem bírom ezt a vacak szirupot…

John elnézte a becsületes kövér hollandus nagy vén, ráncos arcát, a hatalmas, bulldogszerü begyűrődéseket a szája körül, kopaszodó, ősz fejét és máris szerette. A kihalófélben lévő, régi, gyarmati hollandus típusa volt: egyszerű, becsületes, kemény, de jószívű.

– Egészségére, Van Dongen!

– Köszönöm, Lindsay… Az előző kormányzó «fehér» volt. Félt a cukorbárók sajtójától, az államtitkári összeköttetésektől és keresztül vittek nála mindent. No aztán folyt a vér. Itt egy munkafelügyelőt vágtak agyon a bennszülöttek, ott egy rizsterraszt dultak fel, míg végül Bali-szigeten beléjük kellett gépfegyverezni. Ki bánta? Munkafelügyelő van sok, kuli több mint kellene és a mérlegek vidáman, diadalmasan harsogtak az óhazai és újhazai sajtóban… Most aztán egy éve barna kormányzó van… Ez kérem a körmükre néz. Kemény, tisztességes katonaember. Gróf Sighoffen-Lorenz. Ez megcsinálta az új gumiszerződést, amely emberséges. Kiutasított egy csomó főpandurt, akik vertek. Állandóan orvosi felügyelet alatt tartja a barakokat, könyörtelenül lebontatja a ragálytelepeket, nem sajnálja a cukorbárók pénzét és építtet blokkházat, csatornát, iskolát, kórházat… Hát képzelheti! Ez az ember nem csak a gyarmat üzleti részével törődik, hanem a kulikkal is. Rongyos, ócska kulikkal, akikből húsz darab egy fillér és ezek miatt építkezni kell, befektetéseket kell csinálni… Szóval, a kormányzókérdés politikai hullámai háborognak a szigeten. Bizony öcsém… A maga apja, velem együtt, a régi jó «barna» pártiak közé tartozott.

– Egészségére, mynher!

– Örülök, hogy legalább inni megtanult. Ezekben az időkben hiányozni fog az öreg Thomas és kár, öcsém, hogy maga olyan puha, akár az erdei csiga. Sajnos, nálunk rálépnek a csigára.

*

Enyhe, remegő izgalmat érzett. Nem volt mitől félnie, hiszen bizonyos, hogy akik Arthurt öt év előtt, rövid ideig látták Jávában, azoktól épp oly kevéssé kell tartania, mint Van Dongentől. És mégis. Nem félt, de olyasmit érzett, amit a szinészeknél lámpaláznak hívnak. És ez az érzés csak fokozódott, amint a hajó lassan megkerülte Szumatra délkeleti csücskének roppant zord sziklabástyáit és a lapos lávaszigetek zeg-zugos szorosai között, a párás levegő, rezes, alkonyi gőzén át, távoli, el-eltűnő apró csillanásokban megsejtődött a közeledő Batavia hatalmas kikötőjének számtalan ívlámpája…

Az alkony lávaszínű felhőtükrei, amelyekre a lebukott nap búcsúzóul még visszapillantott, a földgömb hajnalodó túlsó oldaláról, harsogó színorgiájukból a titokzatos indiai éghajlat egyetlen merész modulációjával átcsaptak a trópusi éj sötét szimfóniájába és a hajó egy hatalmas terméskőgát mellett megállt. Kidobták a kötelet. A kikötő robusztus lármáját csak a Karakatau félelmes sistergése szárnyalta túl.

Ahogy kilépett a raktárházakból, meghallotta saját nevét. Egy bricsesznadrágos, bőrsapkás tamyl kiáltozta: «Lord Lindsay… lord Lindsay…» Meg kell jegyeznem, hogy a bennszülöttek sokkal bőkezübben adományozzák európai uraiknak a címeket, mint a holland királynő, vagy az angol király. Itt minden pálinkaügynök Sire, minden munkafelügyelő lord és excellenciás. A tamyl soffőr elvezette Johnt a töltésre, amelyen egy csukott Packard állt. Az autóban már ült valaki. Bajuszos, vállas, vászonruhás úr. John kezetfogott vele és az autó megindult Weltewreden felé.

– Ugy látom, már nem ismer meg. Pedig sűrűn leveleztünk és öt év előtt találkoztunk is rövid ittléte alkalmával. Morland vagyok.

– Ah, persze, persze… Mr. Morland. Tudhattam volna…

Rövidesen kitalálta, hogy ez a Morland az intéző. Nyomban rájött, hogy nem szereti. Morland fölénnyel, némi kis megvetéssel kezelte, mikor úgy nagyjában tájékoztatta a helyzet felől, amely siralmas volt. John csak egyetlen megjegyzést tett:

– Mindez szegény jó atyám halála után kezdődött el. Ugyebár?

Morland elhallgatott és ősz harcsabajuszát huzogatta.

– Igen… ez véletlen. Mintha csak egyik szerencsétlenség vonzaná a másikat…

Azután már egész úton végig hallgattak. Csak Weltewredennél kérdezte meg Morland, hogy Lindsay úr megszáll-e itt éjszakára, vagy folytassák az útjukat mindjárt Buitenzorgig? «Csak folytassuk az utat», mondta John és ásított, pedig egy cseppet sem volt álmos, de érezte, hogy nem árt, ha egy kissé magára veszi az elkényeztetett londoni úr szerepét. Igazán nagyszerűen érezte magát, ahogy a gyönyörű, derült trópusi éjszakában, a hatalmas, jólvilágított bitumen országúton, a bennszülött soffőrök félőrült iramában vágtattak. Az út két oldalán fenségesen egyenes, zömök törzsű palmyra pálmák sorfala tünt el. Zsírosfényű, nagy kardleveleik előkelő hajbókolással iveltek a földig, amelyet haragoszöld, hatalmas páfrányok vastag süppedéke borított, néhol bekúszva az országút reménytelen, halott, lapos síkjába. Violaszínű bugenviliák és vérpiros, nagykelyhű hybiskuszok csodálatosan élénk kelyhei lángzottak fel egy pillanatra a szabályosan ismétlődő ívlámpák magasságában és ennek az egész fantasztikus, zsíros, dús florának lihegő lélegzése, fojtogató, kellemes szagokkal nehezítette el a párás, mozdulatlan levegőt…

Rohant a szép lakkozott kocsi, John Lindsayval egy új élet felé…

*

– Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük – mondta Morland. – Ez a fiú elpuhult, jelentéktelen báb és olyan válságban van a birtok, hogy boldog lesz, ha maga a csőd előtt egy pár ezer forinttal kihúzza a tüskét a talpából.

– Fontos, hogy így legyen – mondta Farlane. – Egységes offenzivát akarok Sighoffen ellen. Szerencsére az öreg Lindsay nem él és Van Dongen egyedül marad. Ezt a paralitikus kölyköt tegye el az útból és akkor megcsinálta végre a karrierjét, kedves Morland. Viszontlátásra!

Morland elment. Farlane negyvenöt év körüli ember volt. Nagyon jól öltözködött. Tömött angol bajuszában, gondosan elválasztott hajában egyetlen ősz szálat sem lophatott be az idő. Rideg, energikus pénzember volt, aki csak a vagyonával és az egészségével törődött. A kormányzó ellen alakult ipari front szervezője és vezére volt. Mikor utánanézett a távozó Morlandnak, elégedett arccal dőlt hátra karosszékében és leverte vastag szivarjáról a hamut, amely odaesett egy apró halomba a földre. Lepillantott a mozdulatlan hamufoltra és gróf Sighoffenre gondolt, a kormányzóra.

*

John látta, hogy mi történt körülötte. Bejárta az ültetvényt, az üzemeket és meggyőződött arról, hogy Morland gazember. Thomas halála után szánt-szándékkal tönkretette a birtokot. Nem törődött vele. Kevés erkölcsi alapot érzett arra, hogy mint purifikátor és rendcsináló lépjen fel. Különben is minden pillanatban megérkezhet Arthur. Egész messziről is jól látta, hogy mint fonják a hálót a barna kormányzó köré. Vállat vont. A négy év Szaharát pihente. Élvezte a nedves szubtrópikus klímát, a sivatag perzselő, száraz forrósága után. Ágyban aludt és gondolatok nélkül cserkészhetett az elefántfűben. Délután hideg teát ivott a terraszon és zsibbadtan bámulta a tarka, lármás keleti ucca képét, a színes, batikolt sarongokat, a kecses maláji nők fején ringó gyümölcskosarakat, a kulik vállain hintázó rudakat, rikácsoló árusokat, autókat és négy év után végre pihent, végre nem törődött semmivel és ha kell, hát majd elmegy innen valamerre… Ayo boy! Cigarettát!

Nagyon szép nő jelent meg a veranda lépcsőjén, fehér vászon bricseszben. Kedves kis arca eltünt az óriási fonott szalmakalap alatt, amelynek karimája napernyőül is szolgált. Mosolygott. Lindsay csodálkozva eléje sietett.

– Jónapot, Arthur! Előre jöttem, apa is mindjárt itt lesz. – John zavartan fogta meg a leány kezét és valami üdvözlésfélét mormogott.

– Apa mondta, hogy már a hajón beszélgettek. Kiváncsi voltam magára. Oh, nem azokért a szamárságokért, amikkel itt öt év előtt, mint kislányt traktált. Jóformán nem is értettem meg, amiket akkor mondott.

John most már mindent tudott. A hölgy Van Dongen leánya és öt év előtt, mint bakfis, Arthurral néhány szamárságot beszélhetett.

– Örülök – mondta John, amint nekidőltek a tornác fakorlátjának -, hogy nem felejtette még el, amiket akkor mondtam.

Szerette volna tudni, hogy miről lehetett akkoriban szó.

– Maga már biztos elfelejtette. Ma nem mondana olyasmit nekem…

– Miért? Ma is ugyanazt mondom – felelte John egykedvüen és még kiváncsibban. A leány elpirult és közelebb lépett.

– Azt mondja, hogy szerelmes belém?

John kis hiján keresztülesett a korláton.

– I… igen. Miért ne? Azóta is sokat gondoltam magára.

Nézték egymást. A leány szeme olyan nagy volt és olyan furcsa csillogásu, mint a párás levegőn át világító trópusi csillagok. John szerette volna megsímogatni. A lépcső felől asztmatikus szuszogás hallatszott és Van Dongen hatalmas bulldogfeje jelent meg, répaszínűen verejtékezve.

– Halló fiú! Ha nem tudná, régebben errefelé kötelességének tartotta minden új ültetvényes, hogy meglátogassa a szomszédját. Lehet magánál uzsonnát kapni?

Együtt teáztak a tornácon hármasban. Az öreg hollandus hamar rátért jövetele céljára.

– Nincs sok bizalmam magában, öcsém. Pedig szükség lenne valakire. Nagyon is egyedül állok, nagyon is öreg vagyok. Csak leányom van. Nem mondom, különb sok férfinál, de ebben a harcban nem sokat számít. Már említettem magának a hajón, hogy mindenféle gyalázatos terveket szőnek a kormányzó ellen. Hogy az ő emberük jöjjön helyette. És akkor megint kezdődnek majd a véres harcok! Én azt mondom – és nagy barna öklével az asztalra csapott -, elég vér folyt már itt. Elég piros vért használtak arra, hogy mennél több fehér cukrot gyártsanak! Apja ura, az én öreg Thomas barátom is ezt mondta. Ha mi ketten összefogtunk volna, az most sokat érne. Dehát ő meghalt. És maga… maga, azt hiszem, nem tud harcolni.

– Nem egyezik a véleménye apáéval? – kérdezte a leány és Lindsay nagyon szerette volna tudni, hogy mi a neve.

– Nincs véleményem – felelte -, de ha lenne, akkor sem harcolnék itt. Úgy érzem, nekem nincs közöm a gyarmati politikához. Nem értek hozzá.

– Sejtettem – mormogta Van Dongen -, úgy-e Nora, mondtam is neked, hogy ez a fiatalember mintha nem is lenne Lindsay.

Add Comment

Required fields are marked *. Your email address will not be published.