A lány Johnhoz fordult.
– Igaz, hogy maga Londonban csak a szórakozásnak élt, verseket is írt és csak költötte az apja pénzét?
John nyugodtan, egykedvűen nézett a leány kissé agresszívvé változó arcába:
– Sajnos, így volt. Különösen a versírást kedveltem rendkívül. Miért? Ez baj?
Az öreg Van Dongen zavartan dobolt az asztalon és a leány lesütötte a szemét. John nagyszerűen szórakozott azon magában, hogy Arthur személyében végre élt egy Lindsay, aki verseket is írt. A többiek még az olvasásától is irtóztak volna.
– És az… az is igaz – mondta a leány zavartan – hogy öt év előtt azért ment el olyan gyorsan innen, mert egy ártatlan kis toke szaladt végig a reggelizőasztalán?
– Szórul-szóra így volt. Utálom a gyíkokat. Sajnos, városi ember vagyok ízig-vérig. Politika, küzdelem, erőszakosság, mind távol áll tőlem. Csak a színházakat szeretem és a költeményeket.
– No jó – mondta Van Dongen és felállt. – Azért holnap este jöjjön el az ültetvényes klubba, ha csak nem akar mindenkit megsérteni. És ha így van, ahogy mondja, hát ne avatkozzon ott majd semmibe. Gyere Nora!
Hosszan nézett utánuk a tornácról. Elvadult, kemény ember volt, akinek az életét eddig három főmotívum kísérte végig: a veszély, a harc és a nélkülözés. Most először érzett egy kis meghatottságfélét, valami vágyat az élet emberibb tartalma és értelme után, ahogy a piros, rőt, forró alkonyban táncoló porszemecskék homályán át utánanézett a távolodó, karcsú nőalaknak…
A FORRÓ KÖD ORSZÁGA.
Este hat órától másnap délelőtt tíz vagy tizenegy óráig esik az eső. Sűrű, vastag sugarakban zuhannak le a víztömegek és a tőzeges, rothadó, mohó trópusi föld szinte spongyává ázik. Azután kisüt a nap és hatvanfokos hőlepel borul a vidékre. A roppant hőségtől a víz egyre gyorsabban, egyre tömörebb páratestekben szállong fel a talajból. Füstszerű nyujtózással embermagasságig mindent belep a felszálló pinceszagú gőz. Ez Indokína. Késő délutánig forró köd lebeg az őserdői, mezői, házai és kampongjai felett. És ez a felpárolgó esőgőz az évezredek óta rothadó turfából, guanoból, elmállott mangrove-mocsarakból halálosan veszélyes és büdös légkört hoz magával. Itt az emberek óvatosabban járnak, lassabban fogják fel a szavak értelmét, furcsább alakúak a fák, távolibb az égbolt és mintha ferdébb lenne a hold karéja is. Torzszülött, idióta része a világnak, ahol akasztófákról álmodik az ember, csontvázszerűek a kínaiak és némely tája olyan, mint egy lidércnyomás. Délelőttől alkonyig füstölgi a föld az égre vissza az emelkedő esőt. Ezek a forró ködök burkolják Indokínát.
Arthur Lindsay valami tompult állapotban élt, amely nagyon hasonlított a halálhoz és semmi köze sem volt az élethez. Néha rémült zűrzavarral eszébe jutott, hogy valamit tenni kellene, hogy ez nem lehet, de végre is kábultan és tehetetlenül, megtörten, döbbenten, szinte érzéketlenül gurult előre az események gomolygásával. A katonák, ellentétben az őrmesterrel, elhitték, hogy meghibbant. A jobbérzésűek segítségére voltak. Ezáltal valahogy gépiesen meg tudott felelni a szokásoknak és a szabályoknak. Óráról-órára és napról-napra várta a halált. Sokszor kívánta. Csodálkozott, hogy él. Mikor Hanayban kikötöttek és felsorakoztak az agavekkal és kaktuszokkal beültetett parton, kizuhant a sorból és irtózatos hidegrázással fetrengett a földön. Ez az első lázrohama a maláriának majdnem megváltotta a szenvedésektől. Saigonban nyitotta fel a szemét, a barátságos, fehér helyőrségi kórteremben. Öt napig volt eszméletlen. Negyvennégy kiló volt. Egy méter hetvenhárom magas. A Lindsayek harcias sasorra félelmetesen meredt ki halálfejszínű arcából. Perzselő forróság feszítette a levegőt. Az orvos nedves ponyvákat boríttatott az ablakokra és negyedóránként egy-egy veder vizet öntöttek ezekre a sátorlapokra. A forró ködök országában láthatóan párolog a víz és a napra kitett nedves vászonnemű negyedóra alatt száraz. Két nap mulva Arthur azt hitte, hogy lábadozik, mert már fel tudott ülni az ágyon. Az orvos viszont kijelentette, hogy meggyógyult, egy nap szolgálatmentességet adott, de semmi akadályát sem látta annak, hogy Lindsay nyomban bevonuljon a kaszárnyába. Fel akarta húzni a nadrágját, de kiesett a kezéből. “Vitt, vitt” – sürgette a szanitéckáplár, aki rövid alsónadrágban intézkedett itt. Arthur imbolyogva kimászott az ágyból és egy óra múlva jelentkezett a kaszárnyában. Csodálkozva hallotta a hangján, hogy rekedt. Azután még jobban csodálkozott azon, hogy mindenki rekedt. A forró ködök órák alatt birtokukba veszik a légzőcsövet és a hangszálakat. Indokínában huszonnégy órán belül minden európai hörghurutot kap, negyvennyolc órán belül valamelyik izülete sajog és egy héten belül mindenkinél fellép a krónikus migrain, az első féloldali fejfájás hírnökével.
…Ebben az országban a légionista gazdag ember. A pénz értéke meseszerű. A kínai piaszter vásárlóértéke olyan, mint Európában a dolláré és a devizaforgalomban mégis egyenlő a frankkal. És ennek dacára sem jön ide senki olcsón élni. Mert itt nemcsak az élet olcsó. Van valami, ami az életnél ezerszer olcsóbb: a halál.
…Itt a légionista irigyelt, hatalmas úr, olyan, mint Afrikában az amerikai turista. Mindegyiknek kötelessége egy bennszülött boyt tartani és ehhez képest magasabb zsoldot húz. Minden emberre két ágy jut és ha az egyiket átizzadta, a másikba fekszik és a boy kiviszi száradni az ágyneműt. Ritkán jár gyalog, a bennszülöttek által vontatott kétkerekű, napernyős kuli-pus nevű járműben húzatja magát a városban. És mindezek dacára szigorú büntetésnek számít, ha a Szaharából ide áthelyezik.
– Jöjjön be a városba – ajánlotta Biry Lindsaynak és belékarolt, mert Lindsay olyan kaszáló lépésekkel járt, mint aki nyomban elesik. A zsebtolvaj állandóan környékezte ezt a furcsa légionistát. Mindig eszébe jutott az a pillanat, amikor ott állt a korlát mellett ezzel a nagyorrúval. Nyoma sem volt rajta annak, hogy bolond. És jött a hármáttán… Itt valamit nem értett. Valami különöset sejtett. Szemben is állt egy nagyorrú, azon a luxushajón… A zsebtolvajoknak általában fínom ösztönük van, hiszen a mesterségükhöz legalább annyi intuíció kell, mint a költészethez vagy a zenéhez. És Biry érezte, hogy neki foglalkozni kell evvel a misztériummal. Nemcsak jószívűségből vette pártfogásába Lindsayt. Úgy érezte, hogy hasznos dolgokat tudhat meg tőle, ha sikerül elnyerni a bizalmát. Beült vele a kétkerekű kuli-pusba és odaszólt a kulinak, hogy “Marit Kaskut”! Saigon nagy város, sok úgynevezett Marit Kaskut van benne. Ezek kínai étkezdék. Cégérük egy sült kutya. Az európaiaknak nem kell félniök, hogy kutyahúst kapnak véletlenül. A kutyahús ugyanis errefelé nagyon drága. Külön kell megrendelni és csak a vagyonosabb osztálynak telik rá. Indokínában nincs kutya. Drága importcikk. A fehér, egyforma, kétemeletes házak és a tiszta aszfaltutak izzóan vakítottak. A pálmák mozdulatlan levelei tikkadtan lógtak le. A feszülő bőr, az állandó verejtékezéstől, az örökös gyulladásban kínlódó mirigyek felett, pokolian viszketett. Vakarództak. Ezt itt huszonnégy óra alatt meg kell szokni.
A Marit Kaskutban félájultan dőltek egy-egy nádszékre és mohón dobálták le ruháikat.
– Keski kommandi mityiö? – kérdezte a kis, alázatos kínai, evvel a megszokhatatlan franciaságával a mennyei birodalom fiainak.
Salátát ettek és hideg rántotthalat. Rendelés nélkül tette eléjük vendéglátójuk a sumot. Rizspálinka. Komoly méreg. Majdnem kilencven fokos szesz. Hozzátartozik Indokínához. Az ember azt hinné, hogy, ebben a melegben, ilyen éghajlat alatt nem is lehet erős pálinkát inni. Ezzel szemben állítólag, akik nem isszák ezt a pálinkát, nagyon gyorsan halnak meg. Először minden európai kiköpi. Azután éjjel-nappal ez a mámor teszi elviselhetővé az életét. Furcsa és intenzív részegség a sum hatása. Csodálatos élénkítő erővel ingereli a központi idegrendszert. Fokozza a hőt és az ember mégis úgy érzi, hogy kellemes ez a forróság. Sőt boldog, hogy itt lehet Indokinában. Jó és vidám dolog, ez a sok, forró köd és ezek a gutaütött tájak, kiégett mezőkkel, kérdőjellé görbült halott fákkal. Ettől énekelni kell…
Arthur is ivott a sumból. Elállt a lélegzete és úgy érezte, hogy a nyelőcsöve egy folton kiég. Azután forró lett a szeme és a kéz, amely hetek óta fogta a szívét, lassan szétnyitotta az ujjait. Nagyot sóhajtott és körülnézett. Sárgafalú, gyékénypadlós szobában ült. Hátul egy tálalóasztal mögött serpenyők sisteregtek és egy kinai, hosszú pálcáról zsírt csöpögtetett a húsokra, jobbra, keskeny polcon harisnyák, borotvakészletek, piperecikkek és dohányáruk voltak felhalmozva. Kellemes jókedvet érzett és cigarettára gyújtott.
– Hogy érzi magát? – kérdezte Biry.
– Érdekes. Jól. Azt hiszem, nekem írnom kellene valahová. Igen… Istenem, hogy ez eddig nem jutott eszembe! Irnom kell Párisba, a hadügyminisztériumba és ugyanakkor az angol ügyvivőnek…
– Ne csináljon ostobaságot Brisac. Ez nagyon veszélyes. Azok csak leküldik ide az iratokat és jelentést kérnek. Innen azt jelentik, hogy maga szimuláns, azután a legközelebbi transzporttal elmegy a Battanbang körüli mocsarakhoz töltést építeni. Nincs olyan tévedés, nincs olyan igazságtalan félreértés, ami azt eredményezhetné, hogy valaki hivatalos úton kikerüljön a légióból, mielőtt leszolgálta az idejét.
– Dehát ez képtelenség… – Csodálkozva vette észre, hogy nyersen kacag ezen a képtelenségen és szemben, a borotvapengék is vidáman bólogatnak. Ezen még jobban nevetett.
– Mondjon el nekem mindent őszintén. Akkor esetleg tudok tanácsot adni.
Lindsay eddig csak a fellebbvalóit igyekezett meggyőzni arról, ami vele történt. Katonatársaival szemben bizalmatlan és gőgös volt. Ivott még egy korty sumot és egyáltalán nem törődött avval, hogy az ital pokolian égeti. Rágyújtott egy hosszú, szalmavégű cigarettára, végtelenül jókedvünek érezte magát és hozzáfogott az elbeszéléséhez. A súlyos részegség dacára nyugodtan, világosan és összefüggően mondott el Birynek mindent. Mindenki más őrültnek tartotta volna. De a zsebtolvaj, aki ott állt a korlátnál Brisaccal együtt a homokviharban, aki látta a túlsó hajón a szmokingost… a zsebtolvaj egyre előbbrehajolt az asztal felett, megremegtek az orrcimpái és kidülledt szemmel figyelt.
– Csak azt nem tudom, hogy szegény Johnnal mi lett.
– Maga marha! Az szépen elment Jávába és beült a birtokba. Ha maga öt év előtt volt ott utoljára és ennyire hasonlítanak, akkor ez olyan nyilvánvaló, mint az, hogy most itt vagyunk egymással szemben.
Hallgattak. A falon egy kerek konyhaóra ketyegett.
– Csakugyan, ez lehetséges… De mi lesz itt velem? Én gyenge vagyok…
– Maga gyenge? Ember! Ha az igaz, amit itt nekem elmondott, akkor maga olyan erős, mint a bivaly, csak soha sem használta az erejét. Ezer ember közül kilencszázkilencvenkilenc már nem élne és maga itt ül, maga sumot iszik, ami egy gyengébb légionistát már régen az asztal alá csapott volna. Nem barátom, maga erős ember, csak ezt eddig nem tudta.
– Adjon valami tanácsot, mit csináljak?
– Szolgálja le türelmesen a hátralévő idejét és ha nagyon unatkozik, igyon sumot. Halló! Vén kanári! Fizetni!
Biry nagyon izgatott volt. Valósággal lázba hozta, amit megtudott. Fizetett a kinainak és mentek. A kuli-pus, amely ide hozta őket, még kint várakozott. Beültek. Odaadott Lindsaynak két pár harisnyát, egy szappant és néhány borotvaecsetet.
– Fogadja jószívvel, olykor lopok néhány apróságot… Ayo! a kaszárnyába!
A riksa megindult velük.
Biry még aznap éjjel megszökött. Az üldözése eredménytelenül végződött. Valószínűleg elvitorlázott valamerre.
*
Lindsay megfogadta a zsebtolvaj tanácsát. Keleten a fatalizmus, a kiszmetbe, a Nirvánába való belenyugvás, nem vallás, nem hit, nem babona, hanem benne van a földben, a növényekben, az élet vontatott ritmusában, a bennszülöttek örökös archaikus mosolyában, magában az éghajlatban és a lelkibeteg európait ez a fanatikus megbékéltség szenvedélyesebb kíváncsisággal vonzza, mint maga az ópium. Lindsay elhatározta, hogy vállalja a sorsát. És az ilyen elhatározás nem beletörődés, hanem megnyugvás. Néha sumot ivott. Lassanként nemcsak megszokta, hanem megszerette a forró ködöket, amelyek a halál nyugalmával vonják be az idegrendszert. Egy-egy derült estén lesétált a Mekong partjára és az iszapos, hatalmas delta piszkos sodrát bámulta. Verseket idézett ilyenkor vissza emlékezetébe. A magas kőgáton piszkos és sokféle üveglampion világított zölden, sárgán és lent a vízen kikötött dzsunkákban kinai családok egyhangú, rosszszagú, monoton élete látszott, mintha ez is a vízárral zsírosan terjengő, örökös iszapvonulás folytatása lenne. Hirtelen egy karcsú sampan siklott át sebesen a másik partra és a külső gátnál egy mocskos, rozoga gőzhajó vesztegelt a raktárbódé szomszédságában. Az egyik dzsunkából apró kinai nő nézett fel rá és elmosolyodott. Két sor korallánc volt a nyakában és fekete kontyát ezüstösfényű, hosszú kagylóból készült, kis szigony fúrta át. Volt valami gyerekesen szomorú és kedves az arcában. Lindsay nem is tudta, hogy került a dzsunkára. Később ráeszmélt, hogy ott ül a leánnyal szemben és nézik egymást. Beszélni nem tudtak. Egy nagyon vén, sárgafogú, csontkoponyájú kinai szövögetett valamit a csónak orrában. A leány saját magára mutatott és azt mondta: “Vo-Min-Ha.” Ezt elmondta néhányszor, hogy a katona megtanulja a nevét. Azután bementek a dzsunka végén a raffiakunyhóba…
…Aludt? Nem tudta… Valami furcsa világosság kezdett derengeni. Piszkos, kis sárga láng, Vo-Min-Ha gyújtotta meg. Ott ült a férfi feje mellett. Egy tű hegyén apró labdacsot tartott az olajlámpa fölé. Ez a kis pont izzani kezdett, megduzzadt. Vo-Min-Ha ügyes kis ujjacskái ismét összegyúrták és megint a láng fölé tartotta. Azután egy pipába tette és kedves mosollyal átnyújtotta a katonának. Csodálatosan szép és misztikus volt Vo-Min-Ha ferdemetszésű arca, a nyugtalan olajlámpás vértelen világításában. Lindsay kettőt szippantott, azután hideg lett a pipa. Az elefántcsont kezecskék újra gyúrtak egy apró csomócskát, amely izzott a hevített tű hegyén és végül visszakerült a pipa Lindsayhoz…
A kunyhó falai a horizontig tágultak és az ópium hideg, kesernyés szaga csodálatos tisztaságot és megnyugvást borított a világra. Látta maga előtt a Tottenham Court Roadot, a Piccadillyt és a légiókaszárnya szobáját. Egyszerre megértett és megfejtett mindent. Nem tudta az okszerűséget, de boldogan érezte, hogy van összefüggés. Hogy van egy nagyszerű hálózat, amely a legszomorúbb események mögött is, mint bölcs és véghetetlenül jó tartalom húzódik meg. A teste olyan könnyű volt, hogy emelkedni érezte magát, igen… igen, egy egész kicsit megemelkedett és közvetlenül a padló felett lebeg. Szerette volna boldogan, sírva megölelni az emberiséget és igaz hűséges barátja lenni mindenkinek… Csodálatosan világos agya előtt a legnagyobb problémák is a kezdetlegesség és céltalanság nevetséges mélyére süllyedtek.
A leány halkan pengetett valamit. Ezek a harmoniátlan hangok bántó távolságnyira feküdtek egymástól a skálán, de bennük volt a kinai zene titka: dallam, amely az artikulátlan pengések mögött ott lappang egy-egy hangban, mint a végső értelem, amely soha sem lesz nyilvánvaló, de néha sejteni lehet, hogy létezik. A finom dúdolás, az olajlámpa glóriájában megdicsőült női arc, végső boldog érzésig fokozta a bölcsesség és a megtisztultság állapotát…
“Szeretlek, Vo-Min-Ha…”