NIRVANA.
Akik az élet minden mohósága elől figyelmüket a bölcs akaratnak alárendelve, Buddha köldökének szent rejtélyéhez menekülnek gondolataikkal, azok elfelejtik a halált.
Akinek a szíve és az agya nem függ az életén és nem féli az elmúlást, annak a lelke nem vándorol tovább újabb lélekbe.
Az ilyen ember nem szenved és nem örül, mert tudja, hogy öröm vagy szenvedés egyformán az élet tudatának csalóka, beteges, boldog állapota. Türelemmel várja, hogy véget érjen a léte, remélhetőleg az utolsó és csak megy, megy sorra megkeresni a dagobákat, amelyek mindegyike alatt egy-egy darabkáját őrzik Buddha negyvenezer részre felosztott és széthordott földi maradványainak.
Midőn valaki mindenről lemondott, megtalálta a Mindent.
Az ilyen ember beteljesedett és utolsó léte után a Nirvána várja őt.
Így tanította a Tökéletesen Megvilágosodott, Gaya közelében a szent Bó-fa alatt…
*
Egy hónapja nem látta Vo-Min-Ha arcát. Erre gondolt, midőn egyharmadára leapadt századával visszatért Pnom-penhből, ahol a Khmer törzs lázadását verték le. Most már nagyon jól tudta, hogy erős ember. Kívülről talán még csenevészebbnek látszott, de a lélek és a test szívóssága elpusztíthatatlan acélos akarattá egyesült benne. A Kambodzsa vidékét a Tonlé-szap tavak járhatatlan mocsarai, halálos bűze és gőznyi vastag forró ködei teszik gyilkossá. Menetelés közben csak úgy egyszerűen itt is, ott is kibukott valaki a sorból holtan. Talán megpenészedett a szíve, vagy elrohadt a vére ettől a hullaízű földtől. Azután neki a khmer cölöpfalvaknak! A kampongok minden kunyhóját külön kézitusa után foglalták el, minden lakót szuronnyal vagy puskaaggyal kellett legyilkolni, minden fáról és sziklahasadékból mérgezett nyilak és jól célzott palakavicsok repültek láthatatlan kezekből és ölték a katonákat. De mire a Tonlé-szap áradása dögletes iszapját széthordta az alsó Mekong vidékéig, magával sodorta a leégett falvak utolsó megszenesedett cölöpjeit, gazdátlan edényeit és szétroncsolt bennszülött testeit is. És mire visszalépett a medrébe, már csak földrajzkutatók találhatták volna meg a szűz, véghetetlen iszapsík alatt a két hónap előtt még élő és fejlődő Khmer-törzsek maradványait.
A megcsappant sereg vonult haza Saigon felé. A meredek, óriási mészkőszakadékok között rohanó, vad Mekong folyam volt az irányjelző. A pállott földből fantasztikusan felburjánzó, színes, dús, fullasztóan párás ősvadon képezte a menetelés terepét. És ahogy vízesésről-vízesésre, sellőről-sellőre bukik a folyó, majd tombolva, harsogva, többszázméteres kanyonokba zuhan tovább merész kanyarokba, a katonák úgy érzik, hogy nem is folyó a Mekong, hanem egy mennydörögve kacagó ördög, aki egyenesen a poklok mélységes fenekére vezeti őket. Valamennyien, kivétel nélkül, vérhasban szenvedtek. A napi halottakat egyszerűen ledobták a platoperemről, a mélységben bömbölő Mekong Hádreszébe.
Azután, mintha jóllakott volna és sziesztára készülne, lassan, lecsendesedve, tágabb medrek között terült szét a Mekong és Saigon előtt mint békés, hajózható folyam siklik keresztül a városon piszkosan, olajosan, hulladékkal és szeméttel megdobálva…
Arthur Lindsay ott állt az ezredirodában.
– Ötévi szolgálat után a hadvezetőség önt elbocsátja. Kívánságára elszállíthatjuk a hazájába, vagy abba a városba, amelyben öt év előtt jelentkezett a légiónál. Hová akar menni?
– Sehová. Itt maradok.
– Ebben a pokolban?
– Igen, ebben a pokolban, mon commandent!
A kapitány csodálkozott, azután átadta az obsitot és a belépéskor letétbe helyezett holmikat: egy kopott bőrtárcában a légionista Brisac civil személyazonosságát: John Lindsay útlevelét, különböző okmányait. Kapott egy nyugtát az utolsó zsoldjára és egy raktári utalványt, hogy a katonai raktárból megkaphassa John Brisac ötévi szolgálata után a hadvezetőség nagylelkű ajándékát: egy “clemenceau-t”. A nagy politikus életének egyetlen áldásos intézkedése volt: minden leszerelő gyarmati katonának adassék egy vadonatúj polgári ruha. Ezt a vacak, durván szőtt darócöltönyt nevezik Clemenceaunak. Ezzel azután ki is merült végleg az állam nagylelkűsége.
Arthur bement a városba és az első kínai ócskásnál otthagyta a clemenceaut. Vett helyette egy fehér bugyogót, egypár fapapucsot, egy kulikalapot és egy hosszú kínai kabátot. Azután leborotváltatta kopaszra a fejét. Mire elindult a folyam felé, senki sem különböztette volna meg a mennyei birodalom többi ötszázmillió fiától.
…Vo-Min-Ha egyedül volt a dzsunkában. Atyját az újhold harmadik napján copfjánál fogva az égbe ragadták a jóságos dzsinek.
– Örülök uram, hogy végre itt vagy.
– Itt vagyok Vo-Min-Ha és itt is maradok. Adj teát!
Az asszony elment és hozott egy kis csészében furcsaízű, keserűszagú jázminteát…
*
Baljós csend ülte meg a jávai polgárság hangulatát. A kormányzó ellen szőtt eredeti tervet azonnal el kellett vetni. Nem dolgoztatták agyon a kulikat, újra különválasztották a malájokat a kínaiaktól és megmaradhattak továbbra is a nem szerződött asszonyok férjeikkel a blokkházakban. John éjjel-nappal ellenőrző körutakon volt. Észre sem vette, hogy közben valóságos párt szerveződött mögéje. Azok a kis telepesek, párholdas ültetvényesek, tisztviselők, lateinerek, akik nem utazhatnak el a zavargások elől, akik családjaikkal a tűzfészek közepén élnek és mindig örülnek, ha “barna” kormányzó van, most lelkesedéssel álltak Lindsay mögé, aki kesztyűt mert dobni a véghetetlen hatalmú cukorbáróknak.
A beavatottak jól tudták, hogy a kormányzó reformjai ellen késhegyig fog menni a harc. És a siker lehetősége könnyűnek ígérkezett. A legcsekélyebb bennszülöttzendülés visszamenőleg nevetségessé tette volna a kormányzó összes humánus intézkedéseit. John ellen nem követhettek el újabb merényletet, de egyszerre csodálatosképpen mozgolódni kezdtek a hitelezői, perrel támadták meg, a bankok legnagyobb sajnálatukra felmondták a hiteleket. John valóságos pergőtűzbe került. Nem törődött vele. Előbb-utóbb úgyis megjön Arthur, ő felelős a tönkretett birtokért. Annál többet foglalkozott az üggyel Van Dongen. Tulajdonképpen nem is esett szó arról, hogy mi fűzi őket egymáshoz és mégis egy családnak érezték magukat. Nóra átnézte John postáját, Van Dongen egy ültetvény helyett kettővel törődött és dacára annak, hogy John ellen mint egyetlen front sorakozott fel a nagyipar és a tőke, sikerült kölcsönöket is szereznie a veszélyes ügyek elsímítására. Állítólag maga a kormányzó állt rendelkezésére. A kormányzónak tudják be azt is, hogy egy surabajai magánbank, a Kott és Münster-ház váratlanul közbelépett és a birtokra betáblázott felmondott hiteleket átvállalta a buitenzorgi pénzintézetektől. Tehát az újabb offenziva szintén megakadt. John rendületlenül járta lovon az ültetvényeket, naponta reggeltől estig, dühödt ellenségei között és vigyázott rá, hogy mesterségesen támasztott okokkal ne vadítsák meg a kulikat.
Egy este porosan, fáradtan éppen a körútjáról érkezett haza. A tornácon egy ember várta. Rongyos, züllött, csavargókülsejű férfi. John rögtön érezte, hogy ezt az arcot már látta valahol.
– Szervusz Brisac!
Megdermedt. Biry állt előtte, a zsebtolvaj. Most már arra is emlékezett, hogy hol látta ezt az embert. A Joinville fedélzetén, azon az estén… Másodpercek alatt kellett döntenie. Ha elismeri ezt a kapcsolatot, akkor egy zsaroló kezébe kerül. Megindul a lavina. A végzet kegyetlen okszerűsége… Ha nem, akkor is… Mindegy! Kitart az eddigi harcmodor mellett. Megállni az eseményekkel szemben, keményen! Vállalni a veszélyt! Menni egyenesen, előre! A megalkuvás rossz kabala! Lesz, ahogy lesz…
– Kicsoda maga?! Miért szólít engem Brisacnak?!
– Nézd komám, neked most be kell tömni a Biry száját! Én meg akarom csinálni a szerencsémet!
– Ne fecsegjen itt össze-vissza, mint valami hülye! Mit akar?!
– Vigyázz! – kiáltotta Biry fenyegetően. – Ha én kinyitom a számat, akkor börtönben rohadsz el, ahová való…
Nem folytathatta tovább. Akkora pofont kapott, hogy három foga kiesett és hanyatt-homlok zuhant le a veranda lépcsőjén.
– Ayo! Mandur! Lökjétek keresztül ezt az embert a kerítésen és ha még egyszer meglátjátok errefelé, adjátok át a rendőrnek…
Aztán leült és nyugodtan megvacsorázott.
ÉLETRE-HALÁLRA!
Amíg lehet, addig megy előre és ha meg fog bukni, akkor fütyül az egészre. Evvel intézte el az ügyet. Azt is tudta jól, hogy Biry majd rátalál az ellentáborra és ott remek fogadtatásban lesz része. Mindegy. Jelenleg más kérdés izgatta. Hireket kapott, hogy a Tandjong környéki mangrove erdőben éjféli összejövetelek vannak. Titkos társasági Ez a szó a gyarmati közigazgatások réme. Mikor a bennszülöttek misztikus összejöveteleket tartanak, táncolnak, imádkoznak és megálmodják a fehér emberek gyalázatos kimenetelű halálát. És ha az álom nem válik valóra, akkor megpróbálják kissé sürgetni. A Fehértigris társaság néhány év előtt fanatikus zendülőkkel töltötte meg Szumatrát, hetekig folyt a vér és égtek a gumicserjék. A Füstölgő Hold-társaság összejövetelei nyolcmillió fontba kerültek az angol birodalomnak, amíg újra rendet teremtett a Maláji-félszigeten. Tandjong környékén valami Fehér Kecskék Társaságáról suttogtak a bennszülöttek.
Éjfélkor Lindsay barnára mázolt arccal, földig érő sarongban indult el Tandjong felé. Senki sem mondta volna, hogy nem maláji bennszülött. Van Dongen és Nóra lebeszélték erről a vállalkozásról, de Lindsay nem tágított.
…Teliholdas éj volt. Néhány bennszülöttet követve, John eljutott az erdő egy platánokkal körülvett tisztására. Vagy kétszáz bennszülött volt itt, fehér csíkokkal összemázolva. Éjfélutánig összegyűltek még néhány százan, barakokból kiszökdösött kulik, gyümölcsárusok és foltozó vargák, lelkük mélyén vad, vérszomjasságra hajlamos, vagy gyerekesen békés bennszülöttek. Tüzeket gyujtottak mindenfelé, artikulátlanul énekeltek, pengő vasfa-dorongokat és kivájt tong-tongokat ütögettek. Azután megjelent közöttük a Varázsló. Könyökig patában végződő kecskebőr volt húzva a két kezére, a fején ugyancsak fehérgyapjas bőr volt megerősítve, amelyből két hatalmas szarv állt ki. Üvöltött, táncolt, fekete testét marcangolta és a többiek is mind vele üvöltöttek és táncoltak. Azután egy kőhalomról ordítozott: “Hariraja napján vér fog folyni!… Fehér emberek vére… tuan besárok és főmandurok vére… A Fehér kecske új istent és új lordokat ad Jávának…”
…Lindsay nézte a varázslót, figyelte a mozdulatait és észrevette, hogy a csipogó bennszülött torokhangba néha egy-egy mélyebbről feljött szó vegyül. Mikor mindenki arcraborulva feküdt a földön, a bennszülött varázsló nagy szökellésekkel tűnt el a fák között. Egy keskeny csapáson át a tóhoz igyekezett. A lankás part mellett egy csónakhoz ért, amelyet gyorsan eloldozott. De mielőtt beugorhatott volna a ladikba, egy nagy vasmarok kapta el a szájánál fogva és visszapenderítette a partra.
– A képedbe akarok nézni, te varázsló!… Halló! Mr. Morland! Hová tette a bajuszát?! – A küzdelem rövid volt és eleve reménytelen a Kecske-Morlandra nézve. Gyorsan beszerzett egy porcleválással egybekötött vállrándulást, amint a mohos fának csapódott, mintha tornádó kapta volna el és mire beért a ladikba, már keze-lába guzsba volt kötve, Lindsay csendesen bemerítette az evezőket.
– Megtakaríthatott volna néhány zúzódást, Mr. Morland. Aki tolvaj, az ne próbáljon gyilkolni.
*
A Fehér-kecske gyüléseket rövid ideig fényes nappal és nyilvánosan tartották meg. A varázsló összes jelvényét megőrizte és teljes ornátusában, de katonai őrizettel jelent meg a kulik között. A katonák azért vigyáztak rá, hogy a kulik ne tépjék szét. Ugyanis a varázslót a rendőrségen a hasán és mellén tisztára sikálták és igy minden kuli láthatta, hogy a szent ember tulajdonképpen nem kecske, hanem fehér kígyó, aki a saját fajtáját akarta megmarni. Ezen később néhány esztendeig nyugodtan tűnődhetett Mr. Morland a sumbavai állami fegyenctelepen, ahová lázadás bűntette miatt került. A kormányzó elleni cselszövők tábora végleg elnémult, miután nyilvánosságra hozták a gyarmatügyi államtitkár néhányszáz-szavas kábelét, amelyben a kormányzói jogkör ideiglenes kiterjesztéséről intézkedett és megkérte Sighoffen grófot, hogy szükség esetén készítsen törvénytervezetet a jávai iparterületek állami kényszer-kisajátítására.
– Behódolni a kormányzónak és minden további ellenkezést beszüntetni – adta ki a jelszót Farlane. – Viszont azzal a gazember Lindsayval most már életre-halálra fog menni a leszámolás.
*
Biry elegáns hotelben lakott, nagy szivarokat szívott és sűrűn fordult meg a város kétes mulatóiban, ahol bőkezűen szórakozott. Sok pénzt kaphatott valamiért valakiktől. De ezek a valakik bizonyára figyelmeztették, hogy csak akkor járhat a szája, ha itt lesz az ideje. Biry tehát nem is említette, hogy ismeri Johnt. Ezt nagyon könnyen letagadhatta, mert mióta elkészültek az arany fogai, körültekintő gonddal került minden találkozást egykori katonatársával. John megérezte a csenden keresztül is a fenyegető veszélyt. Tudta, hogy lecsapásra készülnek, hogy adatokat szereznek ellene, hogy váratlanul és hirtelen fog jönni a baj. Ezért viselkedett ostobán Nórával. Minden nap együtt voltak, minden nappal közösebbé pecsételődött a sorsuk és John egy szóval sem mondta, hogy szereti. Nem akarta Nórát belevonni fejtetőre állított életébe, amely felett napról-napra valami nagy botrány, nagy leleplezés veszélye függött.
És mire az északnyugati monszun meghozta az első sűrű, langyos záport, John életében is elkezdődtek a zivatarok. A birtok néhány hitelezője följelentette csalásért, hamis névhasználatért, fondorlatos szélhámosságokért, amelyeket John Lindsay Arthur Lindsay nevében követett el. Néhány hét alatt Afrika, Európa és India legelső kutatóirodái gyüjtötték az adatokat John Lindsay életéről. John a lelkében sem érezte magát bűnösnek. Ő tudta, hogy Arthur felhatalmazta erre a szereplésre, hogy senkit sem károsított meg, sőt csak használt, akinek lehetett. Kíváncsi volt, hogy tudják leleplezni. Mindent tagadott. Nem azonos Brisac-val, a légionistával, nem azonos John Lindsay-val, aki Rhodesiában verekedés közben megölt egy embert. Semmit sem tud a Joinville nevü hajóról. Ő Arthur Lindsay, apja Thomas, a birtokot örökölte.
– Hogy akarja Lindsayt elítéltetni? – kérdezte Van der Brock Farlanetől, mikor négyszemközt voltak. – Egy rovottmultu gyanus egyén az egyetlen terhelő tanu. Lindsayt fölmentik.
– Ha Lindsayt fölmentik, akkor nyert ügyem van – mondta Farlane. – Ezt jegyezze meg jól. Most az egyszer nem menekülhet.
Farlane nem volt közlékeny ember. Azt szerette, ha senki sem lát bele a kártyáiba. Napoleon volt a tőzsdén, legfőbb irányítója a sajtókampányoknak, a kulisszamögötti ügyeknek, de a társait csak katonáknak tekintette és ezek megtanulták respektálni zárkózottságát. A tárgyaláson unott arccal ült elegáns, világossárga selyem zakójában, felső zsebéből két ujjnyira állt ki a selyem zsebkendő, a kezén egyetlen hatalmas brilliánsgyűrű és arany szemüvege mögül türelmesen, szelíden nézett. A többi nagy ültetvényes tajtékzott a rosszindulattól, mikor a tanuk korlátjához hívták. Farlane szelíden és kedvesen beszélt, ő egyik Lindsayt sem ismerte előzőleg, nem tud hozzászólni az ügyhöz.
A vád nem bírt tárgyi bizonyítékokat produkálni. A főkárosult és koronatanu, aki mindent tisztázhatott volna, nem jelent meg és nem tett följelentést, létezését nem is sikerült bizonyítani. A vád állítólagos koronatanuja több államból körözött zsebtolvaj és szökött katona. A John Lindsayra vonatkozó adatok kétségtelenek, de kétséges, hogy a vádlott John Lindsay-e. Az írásai rendben vannak és Arthur Lindsaynak vallja magát. A bíróság a személyazonosságot bizonyítottnak látja, a vádlottat fölmenti, elhiszi és elismeri, hogy Arthur Lindsayval azonos. A hatóságok intézkedtek, hogy a hamis vádat emelő rovottmultú egyén a holland gyarmatokról kitoloncoltassék. Ez Biryre vonatkozott.
Ekkor odalépett Farlane a teremben tartózkodó rendőrfőnökhöz:
– Miután ez az úr azt állítja, hogy Arthur Lindsay és a személyazonossága a bíróság szerint is kétségtelen, kérem, hogy tartóztassa le fedezetnélküli csekkek kibocsátásáért, melyeket Londonban állított ki és én itt három héttel ezelőtt leszámítoltam.
Farlanenak igaza volt. Miután a vádlottat fölmentették, nyert ügye volt.
John Lindsayt még aznap letartóztatták.