AKIK ÉLETET CSERÉLTEK
TARTALOM
SZÁMUM A TENGEREN.
AMIG AZ EMBER MEGTANUL ALUDNI.
AZ UJ ÜLTETVÉNYES.
A FORRÓ KÖD ORSZÁGA.
LEGYEN HARC!
NIRVANA.
ÉLETRE-HALÁLRA!
KELETI MESE.
SZÁMUM A TENGEREN.
A egész hajón a legtisztességesebb ember Biry, a zsebtolvaj volt. Igazán nem mondanám, ha másképpen lenne, de valóságos mintaképéül szolgálhatott volna a tisztességes úriembernek. Már előre sejtem, hogy kétkedve fogadják ezt az állításomat, mert ha valaki polgári foglalkozására nézve zsebmetsző, avval szemben az emberek hajlamosak arra, hogy téves előítéletek alapján mondjanak véleményt róla. Határozottan állítom, hogy a Joinville gőzösön Biry, a zsebtolvaj, a legtisztességesebb úriember volt és ezek után ne higyjék, hogy a Joinville gőzös kalózhajó volt. Sőt, ellenkezőleg, ez a hajó a francia köztársaság tulajdona volt és utasai egytől-egyig állami szolgálatban állottak. Ugyanis a Joinville a gyarmati hadsereg harmadik számú személyhajója volt, amely Északafrika, Madagaszkár és Indokina között bonyolította le a legénységi utánpótlás forgalmát. Én nem állítom, hogy a hajó nem volt piszkos, hogy a hajó nem volt életveszélyesen ócska, nem mondom, hogy az emberek nem éltek benne tűrhetetlenül összepréselve, mint az aszaltszilva, egyáltalán nem mondok erről a hajóról semmit, ami megtisztelő lehet egy óceánjáróra nézve, de azt el kell ismerni róla, hogy nagyobb rend volt rajta, mint a Cunard legelőkelőbb hajóján. Elsősorban itt nem fecsegtek egész nap hülyeségeket az amerikai túristák, itt nem ájuldoztak jobbra és balra kitűnő társaságbeli nők a legkisebb hullámverésre, itt a matrózokat nem kergették az idegösszeomlás felé munkájukat bámuló, kérdezgető utasok, nem ültek egész nap az uszodában és nem táncoltak a zuhanyok alatt. Itt a hullámverést csúnya szavakkal lehordták, nem voltak hölgyek és az utasok semmire sem voltak kíváncsiak, uszodába pedig nem jártak, amire a legnyomósabb okuk az volt, hogy a hajóhoz egyáltalán nem tartozott uszoda. Zuhany sem. A hajó legszervesebb tartozéka és legfontosabb része az őrmester volt. Ez az őrmester nem tekintette hivatala legfőbb kellékének a tapintatot és az udvariasságot. Sűrűn káromkodott. Olykor rúgott. A katonák azonban meg voltak vele elégedve. Egy tizedik évét szolgáló légionista, bizonyos Tonton azt mondta, örüljenek, hogy nem harap. Kész szerencse. Neki ugyanis volt egy őrmestere, aki már harapott le fület. Ahhoz képest ez a José típusa a nyájas katonának.
Most talán már elfogadhatóbb lesz az az állításom, hogy Biry volt a hajón a legtisztességesebb ember. Egy zsebtolvajnál rendkívüli jellemre mutat az, ha bajtársias érzülettel lop. Biry például vásárolt a kantinban egy rossz süteményt, hogy közben néhány doboz cigarettát lopjon, egy üveg pálinkát, két-három darab sajtot és más apróságokat, azután az általa “dugárunak” nevezett szerzeményeit megosztotta a nélkülöző bajtársakkal.
A hajóban összezsúfolt katonák nem ismerték egymást. Ez az utánpótlás az afrikai hadsereg különféle elítéltjei közül került ki. Szökésért, sorozatos szabálytalanságokért, uccai verekedésért könnyen szabják ki, mint enyhe büntetést, hogy a delinkvenst áthelyezik Indokinába. Ott azután megtanulja becsülni a Szaharát és a pokolnak kikiáltott afrikai katonáskodást. Mikor Oranban összegyűl egy rakományra való elítélt, akkor elindul a légió banyója, csupa egymás előtt ismeretlen katonával Afrika legkülönbözőbb garnizonjaiból.
A rozoga Joinville olyan érzést kelt az utasban, mintha minden pillanatban darabokra esne szét a saját óriási Benz-motorjának rázásától. Ezek az utasok azonban, akiknek minden okuk megvolt arra, hogy mérsékelt igényeket támasszanak életkörülményeikkel szemben, nagyon meg voltak elégedve a kellemes hajókázással, amely alatt jóformán semmiféle szolgálat nem volt. És ezt nagyon lelkiismeretesen látták el. Ilyen katonai beosztásra vágytak már régen. A fedélköz padlója ugyan rendkívül férges volt és a test melege valóságos állatkertet varázsolt a szalmazsákokból, a megrekedt levegő, a kis helyre összezsúfolt, minden higiéniát megvető legénység, kényesebb ember számára egy percnyi tartózkodást is elviselhetetlenné tett volna, de ezek a katonák itt, a borzalom, a kínszenvedés, a monoton egyhangúsággal ismétlődő szörnyűségek, olyan évekké fejlődött óráit élték át, amelyben az idő legkisebb jegyének is nyomasztó súlya volt és nemcsak a halálfélelmet vetik meg, hanem eljutottak odáig, hogy már az élettől sem félnek.
Reggel: ébresztő trombita, káplár káromkodik, hosszas vakarózás, utána rövid reggeli. Miután a gamelleből felhörpintették az utolsó korty forró feketét, sorakozás a fedélzeten. Jön a szemle. A műsor következő száma: José őrmester véleménye az egész társaságról. Lesujtó. Szemelvények a francia nyelv erőteljesebb népi kiszólásaiból. Orvosi vizsgálatra jelentkezni lehet, de nem ajánlatos, mert a hajóhoz tartozó magánzárka nedves és büdös. Csuklógyakorlatok, némi takarítás a reménytelenül piszkos hajón, a katonai felszerelés rendbentartása; ez az egész napi szolgálat. Este hosszú, hosszú légiós történetek, amelyek végeztével, mintegy tetszésnyilvánításképpen, szünni nem akaró vakarózásban tör ki a mozdulatlanul figyelő hallgatóság. A Benz-motor úgy hörög, mintha agonizálna és utolsókat rúgná a repedező, ócska bordázaton. Zörögnek a kulacsok, lehallatszik a hajósziréna búgása, valaki hortyog, evvel mintegy megadja a jelt az alvásra, a káplár lesötétít mindent, csak a viharlámpa ég.
És átveszi a patkány csendes birodalmát…
*
– Vajjon mit szállít ez az ócska hajó ott mögöttünk? – kérdezte Mr. Eddington, a Trader Motor Trust elnöke a szomszédjától, mialatt a boy egy csontkanállal jégszilánkokat tett a whiskyjébe.
– Talán szenet visz, – mondta Spolansky, egy ősz lengyel diplomata, aki whisky helyett hideg teát ivott és kekszet evett hozzá ananászjammel, – ilyen ócska bárka nem bonyolíthat személyforgalmat. Szintén francia hajó, úgy látom.
– Igen. Most én is látom már: Jo… in… ville… Átkozott meleg! Férfi legyen, aki ilyen trópusi útra megy.
Hanyattdőlt a lengő karosszéken és nagyot fújt. Valóban igen meleg volt. A Szuezi csatorna egyik legszellőtlenebb pontján álltak éppen. Szenet vettek fel.
A «Marechal Joffre» igazán, gyönyörű luxushajó volt, de levegőről itt, Afrika és Ázsia között nem tudott gondoskodni az utasok számára. A punkák szüntelenül zúgtak, de ventillátor nem segíthetett ezen a vastag meleg falon, amely átlátszóan, de érezhető súllyal telepedett rá a vízre. A boyok hordták a jeges italokat, serény fekete lábuk egyfolytában futott fel és le a ragyogó lépcsőkön. Csörögtek a poharak, zörögtek a csontlegyezők, finom, hűsítő illatszert fecskendeztek szét, meggyújtották az utas szájában a cigarettát, hogy avval se kelljen fáradnia, de hiába, az orvosoknak egyre több dolguk akadt és a finom, magasra halmozott ételbarikádok jócskán megmaradtak.
Pedig ez a hajó mindent elkövetett, ami tőle tellett. A motorja gumiba volt ágyazva és a modern gépezet szinte nesztelenül működött. Minden fémalkatrész ragyogott, a rádiókészülékek a londoni Savoy Hotel jazzbandjét közvetítették. Langyos fürdő, hidegvíz, zene, csőbútor, orvosi vizsgálat, szellős, nagy, kabinok moszkitóhálóval, hűtött ágyneművel, fürdőszobával, rádióval, könyvtár, tenniszpálya és a lépéseket az a puha, gumiszerű massza fogja fel, amely, a hajó padlózatát képezi.
A Marechal Joffre állt. Szenet vett fel egy angol kikötőben. A Joinville haladt. Már majdnem beérte a kikötött hajót. Lassított. Szemben is jött egy gőzös és három hajónak kellett elférni egymás mellett.
Az előkelő utasok aléltan hevertek nyugszékeiken. Jeges italokat ittak szüntelenül. Szólt a jazz…
*
– A fene a pofájukat, – mondta Biry és köpött, ami igazán udvariatlanság volt tőle. Kijelentése nem vonatkozhatott másra, mint a közvetlen előttük veszteglő Marechal Joffre óceánjáróra. A csatorna helyenként a nyolcvan méter szélességet sem éri el és ezeken a szakaszokon igen lassan és egymáshoz nagyon közel haladnak a hajók. A két parton mindenféle színű jelzőlámpák húnyorognak, magas gátak és raktárépületek, sodronyok, póznák, antennatornyok és tehervagonok szegélyezik a vizet.
Biry mellett egy markánsarcú légionista állt. Az arca sovány volt a sok szenvedéstől, de csontos, nagy vállai, furcsafényű, fekete szemei, amelyek mélyen üregükbe süppedtek, arra vallottak, hogy ez az ember erős. Mint már említettem, az Indokinába irányított katonák nem ismerték egymást, csak most kezdtek közeledni, csak most fognak kialakulni a baráti csoportok, ezért Biry, aki tartott magára valamit, mint úriember, bemutatkozott.
– Biry vagyok.
– Brisac.
– Úgy hangzik a neve, mint az enyém.
Sötét volt. Jóformán egymás arcát sem láthatták, csak egyes vonásokat, egy tovasuhanó parti pászta fénysimogatásában.
– Honnan jön? – kérdezte Biry.
– Latourból. Előretolt helyőrség a Szaharában.
Terjengő porfátylak vonultak a párás, holdas éjszakában, a csatorna felett, lassú szállingózással, ködszerűen, ahogy a sivatagból erre hozta finom szemecskéiket a szél. A nagy, sok ezer gyertyafényű villanygömbök derült napvilággal ragyogták be a luxushajó fedélzetét, míg a Joinville piszkos korlátjának dőlve, a homályban és a halbűzben két viharvert, kiéhezett tekintetű, kopott afrikai infanterista állt, irigy elszántsággal. A Marechal Joffre-n gong szólalt meg és előkelő, estélyiruhás utasok indultak el csillogó fémkorlátok mentén a dinerhez. A két hajó között csak néhány méter távolság volt, ezért a Joinville csigalassúsággal haladt. A katonák úgy érezték, hogy kinyújtott kezükkel megérinthetnék a selyemruhás nőket.
– Volt maga már úriember? – kérdezte Biry sötéten.
– Úriember?… Ez kint a világban kissé tág fogalom…
Hirtelen elkomolyodott és döbbenten nézett át a másik hajóra. A szállongó porszemecskék közben sűrűbbek lettek, a parti jelzőlámpák egyszerre mind sárga fénnyel gyúltak ki, s valahonnan egy vészsziréna sivítása hangzott fel.
– Lindsay! Arthur Lindsay!… – kiáltott Brisac. Biry is abba az irányba nézett. Egy szmokingos, magas úr állt ott, szemben velük, a másik hajón, ahogy éppen kilépett a kabinból. Jellegzetes görög orra éppen olyan volt, mint Brisacé. Néhány pillanatig tűnődött, a zsebéhez kapott és visszament a kabinjába. Biryt fuldokló köhögés rázta meg, még egyszer hallotta Brisac kiáltását: «Lindsay! Arthur Lindsay!…» Azután, mint gépfegyvertűz, ropogva, kavarogva, iszonyú tömeg porszem omlott keresztül a hajón, szirénák búgtak, recsegett a takarodó… Senki nem látott egy lépésnél távolabb. A sivatag pora kavargott, zúgva a csatorna felett. Lehet, hogy a számum egy részletét söpörte idáig a légáramlat. A csatornát sokszor borítja el percekre ez a kavargó porhullám, amely különben békésen, de állandóan ott leng a víz felett, mintegy keresve az eltünt keskeny földdarabot, amelyre azelőtt nyugodtan letelepedhetett. Végeredményben ez a hazátlan homokzivatar, utánpótlás és a kellő sík terep nélkül csak aféle korcs számum, gyorsan elhal és nem tesz nagyobb kárt, mint egy, vagy két ujjnyi selymes lerakódást, amitől deres bóbitát kapnak a raktárházikók, a matrózoknak van mit söpörni és kirázni az ingekből. Ez a porfelhő azonban valamivel erősebb volt a szokásos homokfúvásoknál. Egy pár percre olyan vak sötétség, olyan fullasztó poráradat borított el mindent, amilyenben csak az olyan rendkívüli ember képes cselekvésre, mint Brisac. A korláton át kilépett a hajó peremére. Megvakultan a szemébe csapódó portól, fuldokolva és köhögve, előre nyújtott karral elrúgta magát a Joinvilletől. Szerencséje volt… Függve maradt egy korláton és arról tudta, hogy csak a Marechal Joffre gőzöshöz tartozhat.
*
Arthur Lindsay, a nagy, földigérő tükör előtt kritikus pillantással nézett végig önmagán, ahogy ott állt dinerhez öltözve a csiszolt üveglapon és megszokott lassú mozdulatával fehér selyemkendőt tett a felső zsebébe. Pillantása kissé megvető, kissé kutató volt, mint az olyan emberé, aki a tükörtől vár választ arra, hogy tulajdonképpen miért is él ő a világon? Vannak ilyen emberek. Nem a tetteikben, hanem egy-egy arcvonásukban, alakjukban, homlokukban szeretnének valami bíztatást kapni a tükörtől.
Lindsaynak minden oka meg volt arra, hogy elégedetlen legyen saját személyével. Huszonötéves múlt. A jellegzetes, családi görög orr körül fáradt, kissé unatkozó arcvonások húzódtak lágyan. Arthur volt az egyetlen Lindsay, aki beleszületett a hatalmas vagyonba. Atyja, Thomas Lindsay volt az első milliomos a családban. Ketten vándoroltak ki Insulindébe, fivérével, Georg-zsal és dohányban kezdtek dolgozni Szumatrán. Később összekülönböztek valamin és Thomas átment Jávára. Már akkor mind a ketten családos emberek voltak, Thomas fia, Arthur, tizennégyéves volt és Georgé, John, tizenöt. A két gyerek együtt nevelkedett. Thomas kissé erőszakos eszközökkel, a közös kezdetből való tartozások alapján, kicsavarta Georg kezéből a vagyont. A két testvér, mint halálos ellenség vált el egymástól. Georg a délafrikai Rhodesiában próbált vagyonának roncsaival valamiféle vállalkozást, ami azonban nem sikerült és örökre eltünt Thomas elől. Thomas Lindsay a világhírű jávai cukorbárók közé avanzsált. Arthurt Londonban neveltette, amit később keservesen megbánt. A fiú még látogatóba sem akart lejönni Jávába. Fejedelmi módon élt Angliában, estélyeiről tudósításokat írtak a lapok és egy világhírű színésznő volt a barátnője. Életmódjában tökéletesen utánozta az angol királyi udvarhoz tartozó főurakat. Az öreg tehetetlen volt egyetlen fiával szemben. Húszéves korában egy hétre látogatóba ment az apjához Buitenzorgba. Fáradt volt, szórakozott, kényes és előkelő. Nem bírta a klímát és néhány nap múlva, mikor reggeli közben egy gyík futott fel az asztalára, hisztériás rémülettel menekült vissza Londonba.
Három évvel később a vén Thomas Lindsay egy maláriás lázrohamában, anélkül, hogy egészségi állapota ezt különösebben indokolttá tette volna, meghalt. Csak az inas és az orvos volt jelen halottaságyánál. Az orvos szerint a katasztrófának a máj volt az oka. Az inas szerint az orvos. Végeredményben ezen nem vesztek össze és az öregnek igen szép temetése volt, amelyen a holland kormányzó megbízásából egy magasrangú katonatiszt is résztvett. Morland, az intéző értesítette Arthurt, az örököst. A válasz rövid volt és határozott: mindent csináljanak úgy, ahogy eddig, készpénzt a régi csekkszámlára a Gyarmati Bankhoz. Arthur nem ment le Jávába. Nem tudni hogyan, de az öreg Thomas halála után két évvel a vagyon kezdett összeomlani, a csekkszámlára egyre kevesebb folyt be, a kulik lázongtak, a termés gyenge volt, egyszerre rossz lett minden és az aranybányánál biztosabb jávai cukortermelés, az intézők és titkárok kezében a csőd szélére került.
Es ami a legborzasztóbb; ez az Arthur Lindsay, valószínűleg jóhiszeműen és a nagy vagyon tudatában… hát igen… néhány igen jelentős összegű csekket adott fedezetnek és ezek rövidesen lejárnak. Viszont Morland úr nyíltan megkábelezte, hogy a kamatokat is csak nehezen tudná előteremteni… Hm… kérdés, hogy ezek a tőkések beérik-e a kamatokkal? Nem valószínű. És akkor mi lesz? Börtön?… Nem. Revolver?… Well… Unott pillantást vetett a tükörbe. Okos, fáradt feje nézett rá vissza egykedvűen. Ezért kár volt a papának tönkre tenni Georg bácsit. Legalább az élne most. És mi lett Johnból? A kormányzó nagyon szerette az öreg Thomas papát. Feltárjon előtte őszintén mindent?… A fedezetlen csekkeket is?… Reménytelen. Minden, minden reménytelen… Jelenleg el fogja árvereztetni odalent a birtokot. Ezért utazott le. Talán marad néhány forintja, esetleg megszökik valamerre, van idő a csekkek lejáratáig… De hová szökjön? Eh…
Felállt, legyintett, megigazította gusztusos zsebkendőjét, még egy pillantást vetett a tükörbe, azután lassú, kissé hajlotthátú járásával kilépett a kabinból. Porszemecskék vágódtak az arcába. Eszébe jutott, hogy a cigarettatárcája nincs nála, visszalépett a kabinba, de mielőtt megszokott pillantása a tükörre tévedhetett volna, olyan zúgás és zörgés támadt körötte a kabin oldalain, olyan vaksötét borult a kerek, szellőző nyílásra, hogy megrémült egy másodpercre. Az ablakon át, mint egy felszakadt zsákból, ömlött be a porlavina.
*
Az ajtó majdnem a sarkáig kivágódott és küszöbén mozdulatlanul, kísértetiesen egy sápadt, gyarmati katona állt meg. Szél és por kavargott be mögüle. Arthur Lindsay egy pillanatig kiváncsian nézte ezt a látomást, azután kedvesen rámosolygott és szelíden így szólt:
– Kérlek John, csukd be az ajtót. Nem birom ezt a… izét…
A katona becsukta az ajtót. A katona John Lindsay volt, aki John Brisac néven szolgált az idegent légióban.
– Arthur! Mi tíz éve nem találkoztunk.
– Yes… körülbelül. Nem, nem… csak kilenc… de miért nem ülsz le? Konyak…
– Ember! Én szökésben vagyok!
– Ah!…
– Nincs sok időnk. Az előbb megláttalak. Az volt az első érzésem, hogy jó lenne megfojtani téged. Hogy felhozom a szolgálati fegyveremet és lelőlek… Hallgass! A te apád tönkretette az én apámat! Halálba kergette! Gyalázatosan! Érted?! Gyalázatos fondorlattal!
– Igen… az csúnya história volt. Az öreg maga is bánta később… De titeket már nem lehetett megtalálni… Mit csináltatok aztán?
– Mindenfélét. Az apám rulettbankkal is próbálkozott már a végén Rhodesiában. Éjszaka verekedés közben agyonlőtték. Engem a légióba hajtott a nyomorúság. A pokolban harcoltam négy esztendeig. Nem bírtam. Megszöktem, elfogtak és most Indokinába visznek. Indokina rosszabb a pokolnál… Én nem megyek oda!
– Kérlek, pajtás, te jössz velem… te az én vendégem…
Megvetés suhant át John arcán. Érezte, hogy ez nem Lindsay, aki itt szemben ül vele. Pedig nagyon hasonlítottak egymásra. A jellegzetes görög orr, magas homlok, éles tekintet… és mégis. Gyengeség, puhaság és nyegleség áradt ebből az ápolt, koravén, estélyiruhás úrból.
– Ne vágj közbe. Amikor ez a hármáttán jött, úgy éreztem, mintha megtaszított volna valaki hátulról. Átvetettem magam erre a hajóra. Most neked segíteni kell rajtam! Sikerült megszöknöm. De szerencsétlenségemre ez francia hajó. Jogukban áll a katonáknak átkutatni. A parton már nem üldözhetnek. Ez a hajó angol kikötőben áll. Ki sem szállhatnak uniformisban a Szuezi-csatornán. Érted?…
– Hát szaladj ki a partra!
– Nem lehet. – Egy pillanatig komoran hallgatott. – Talán nem lenne baj, de talán rosszabb lenne, mint Indokina. Engem Rhodesiából gyilkosságért köröznek az angolok. – Nagy csend lett. Arthur megborzongott, mint aki fázik és valami fanyar undor ült ki az arcára: vér! – Érted ezt a szörnyű helyzetet? Ha ezen a hajón elfognak, Indokina, ha partra szállok esetleg, életfogytiglani fegyház.
– De hát miért… izé… gyilkoltál? Brr.
– Nem gyilkoltam. Szemtől szemben, becsületesen leszámoltam az apám gyilkosával. – Az asztalra csapott, hogy a furnér végigrepedt. – Az ördögbe is! Hát milyen Lindsay vagy, hogy ezt nem érted? – A kiéhezett, markáns arc, mint egy sápadt keselyű, meredt Arthur felé.
– Hát akkor mondd meg, John… mit tehetek én?
– Egy mód van, hogy megmeneküljek. Felveszed a ruhámat. Leszaladsz a partra. Végig a lámpák fényében. Csak néhány perces séta, hogy meglássák a francia hajóról, ahonnan elszöktem. Akkor nem kutatják át ezt a hajót. Te itt a kikötőben csak tudsz segíteni magadon?
– Mit kell tennem?
– Felrázol álmából egy kínai ócskást, veszel egy polgári ruhát és a jegyeddel nyugodtan visszajössz. A hajó szenet vesz fel, tehát még órákig áll.
Arthur gondolkozott… Azután ellágyult az arca.
– Ennyit igazán megtehetek érted, John. És akkor te megbocsájtod Thomas papának, hogy úgy elbánt George bácsival. Megosztom veled a fülkémet, jegyet váltok neked Batáviáig és jössz velem…
– Köszönöm Arthur. Sajnálom, hogy kényelmetlenséget okoztam neked.
– Ez, amit mondtál, csekélység… igazán. Kisétálni a partra, végigmenni a lámpák előtt és újra visszatérni civilben. Egyszerű… Ezt hogy kell bekapcsolni?…
Közben már kapkodta magára John uniformisát, nagy igyekvéssel és buzgalommal, John viszont az estélyi ruhát öltötte magára. Elmult a szélvihar. Szirénák szólaltak meg és újra megmozdult minden…
*
– Hé káplár! Megvan az a legény?
– Fenét!
– Tudja, ki volt?
– Tán meg lehetne állapítani. Nem ismeri az ember ezt a sokféle nációt. A vízbe ugrott vajjon?
– Dehogy! Erre a másik hajóra ugrott át. A nyakamat teszem fel rá. Csak semmi lárma. Akkor meglóg. Támasszon át egy hídat és óvatosan menjünk át az őrjárattal. Francia hajó, kötelesek segítségünkre lenni. Allons!
*
Arthur különös izgalmat érzett. Kaland! Végignézett magán, a furcsa, kopott egyenruhában. Aztán elindult, hogy lefusson a hosszú, falépcsőn át a partra. Ennyit igazán megtehet a szegény Johnért. Jávában pedig majd csak talál neki valami munkát… Jaj!! Valami súlyos csapott le a tarkójára és szélvész erejével rántotta meg egy hatalmas tenyér!
– Vasat a disznóra!
– Csak gyorsan őrmester úr… az Istenért, semmi botrányt… – könyörgött a kapitány.
– Ne féljen! Ha egy hangos szót szól ez a disznó, ledöföm itt helyben.
Csak most tért magához Arthur. Megrázkódott és dühösen kiáltott az őrmesterre:
– Azonnal eresszenek…
Egy irtózatos pofont kapott és ettől kábultan zuhant, amíg megfogták. A csuklójára valami hideg tapadt, csörögve és egy puskatus lapockán csapta. Elájult…
Vak sötétben tért magához. A fél feje úgy fájt, mintha beleszúrtak volna valamit. Vízben ült és a kezei meg voltak láncolva. Félig zsibbadtan oldalt dőlt: nedves deszkához ért az arca. Éppen gondolkozni akart, mikor törökülésbe font lábai között megmozdult valami. Odanyult. Visongó fúvással egy hatalmas, nedves patkány kapott a kezébe. Tébolyultan felsikoltott…
Ugyanekkor John Lindsay kifogástalan estélyi ruhájában helyetfoglalt a dinernél és azon a nyugodt, finom mozdulaton, ahogy a ráksalátából kivett a tányérjára egy kanálnyit, igazán nem látszott meg, hogy ez az ember négy év óta először visel polgári ruhát.