8.
Két napig oktatott a tennivalókra, amíg a plakátok elkészültek. Kikötötte többek között, hogy nem kell ugyan komolyabban megütni egymást, de amelyikünk nem vérzik a mérkőzésen, annak levonja aznapi gázsiját. Mert ha ez a publikum rájön, hogy becsapják, akkor óriási botrányt rendez. Megtanított rá, hogy kell vesénütni Agragapolluszt, aki szelíd szomorúsággal nyújtotta ütésre a szóbanforgó szervnek megfelelő deréktáji felületét. Másnap már olvashattam az öles falragaszokat, melyek hirdették, hogy Fred Hartmann európabajnok, a “Német Pampák Vad Bikája” este hétórai kezdettel megmérkőzik Roger Ruban francia bajnokkal a “Szahara Veszett Elefántja” címért, az Etranger nevű grande-barban. A grande-bar, nevéhez méltatlan szűk sikátor sarkán világított sárga és vörös, vaksi fényeivel. A mérkőzés céljaira szolgáló helyiséget az ivóból alakították át, a kényelemnek és a modern higiéniának nem minden követelménye szerint, de itt a kikötőnegyedekben már az emberek puszta külseje elárulta, hogy ijesztően igénytelenek.
Délután felpróbáltam elődöm dresszét, aki fénykép után sovány embernek látszott. Mikor magamra vettem az örökséget, akkor sejtettem csak, hogy milyen vékony lehetek én, olyan siralmasan bő volt nekem ez a dressz. Hátul kissé összevarrtuk, lábszárban, vállban némi betéttel láttuk el és így nemcsak a dressz lett alkalmasabb a mérkőzéshez, hanem én is, lőcsnyi lábcsontjaimmal, tüdőcsúcsra roskadt vállaimmal, behajló mellemmel mint egy szenvedésekkel teleírt eleven napló. Csak kiszögelő halálos pofacsontjaimon nem bírtam segíteni, de Friedrich úrnak erre is volt receptje:
– Rágjon össze egy csomó kenyérbelet és tartsa a szájában!
Ez szemmelláthatólag elvette arcom beesettségét, de előidézője lett annak a furcsa jelenségnek, hogy Agragapollusz egy boxütése nyomán a fél arcom behorpadt és úgy maradt, tekintve, hogy a megrágott kenyérgyurma felülete nem volt rugalmas és nyomásra változtatta alakját. Elferdült félarcommal olyan fantasztikusan néztem ki, hogy egy gyengébb idegzetű hölgy az első padsorban kiejtette szájából a virzsiniát és elájult.
Nyolc óra felé lemostuk magunkat hideg vízzel, megettünk egy adag marhahúst, amely a hotelkonyha lomtárából kerülhetett elő és mentünk a mérkőzésre. A helyiség arányaihoz mérten tekintélyes számú közönség jött össze, olyan emberekből, akiknek a külseje kevés jót igért. Marcona hajóslegények, cigányképű, alattomos szemű suhancok, mindenféle bőrű, durván kifestett nők, vörös blúzokban, fekete, csípőre simuló szoknyákkal. Kékzubbonyos dokkmunkások jöttek lármásan. A bejáratnál mindenkit átkutattak, mert rendőri intézkedés értelmében a kültelki sporteseményeket csak az látogathatja, aki a söntésben leteszi a fegyverét, fütyköst, pisztolyt, kést, amiről számot kapott, csak úgy, mint a városi színházlátogató közönség, ha ruhatárba adja a belépőjét, klakkját. Csak a ring körül felállított testőrség: tíz hivatásos verekedő, akik testiépségemért feleltek, voltak felszerelve gumi- és vasbotokkal. Friedrich egy szakasz rendőrt is kivezényeltetett, okulva előző példákon, de ezeket nem engedte a “terembe”, hanem egy hátsó bejáratnál várakoztak, hogy szükség esetén kéznél legyenek. Ha a rendőrök bent lettek volna a helyiségben, úgy a nézőközönség látogatása bizonyára elmarad. A bíró, egy keménykalapos, rablóarcu úr, gummiszorítókkal színes ingújjain, feltartotta karjainkat és találomra elmondott rólunk néhány olyan adatot, hogy elképedtem. Agragapolluszt, aki tíz kilóval sulyosabb volt nálam, öt kilóval kevesebbnek jelentette be, egész más neveket harsogott, mint amik a plakátra voltak nyomva és eleve kérte már a nagyérdemű nézőket, hogy lehetőleg tartózkodjanak a nemtetszés tettleges demonstrációitól, mert ez esetben nem áll módjában testiépségükért garantálni…
– Majd meglátjuk, mondta az első sorban egy deszkavállú egyén és ügyesen felköpött az emelvényre, hegyin találva a bíró cipőjét. Most magam alatt láttam körben a helyiséget: kidülledt, vért kívánó szemek, verekedés izgalmát leső arckifejezések, kócos hajak, buldogg szájak, széles forradások, gorillajárású érkezők, robosztus mellkasokkal, szembehúzott sapkákkal… Friedrich úr közvetlenül a ring mögött ült, álmos szemhéjjai le-lehúnyódtak. Hüvelykujjával egyet bökött a kalapja peremére, hogy tarkóig csúszott hátul a karima és sokszor megtörölte vörös nyakát. A fullasztó melegben áporodott rongyok párája ülte meg gőzködösen a duplán trópusi atmoszférát. Csend lett… A közönségnek ez a várakozása inkább olyan volt, mint mikor a párduc ugrásra húzza össze magát. Vihar előtti szélcsend baljós mozdulatlansága ülte meg az izzó termet… Az arcok nedves, zsíros fénnyel meredtek felém. “Mit akartok tőlem, nyomorulttól?”, szerettem volna testvérien, feléjük tárt karral síránkozni, csüggedten, gyámoltalanul, de a bíró nadrágzsebéből egy tábla bagót húzott elő, nagy sárga fogaival lemarcangolt róla egy rágásnyit, majd visszacsavarva a sztaniolba, ujra zsebretette és megadta a jelt!
Összecsaptunk!
…Agragapollusznak szerencséje volt, mert már az első menetben nagy rutinnal beletartotta az orrát egy ütésembe, hogy vérzett. Evvel biztosította a gázsiját. Az én arcom még a második menetben sem vérzett, olyan szelíd és gyenge ember volt a görög. Már aggódni kezdtem a fizetésemért, mikor nagy megkönnyebbülésemre fölrepedt a szám széle. A görög jól tudta a szerepét. Menekült az ütéseim elől, miközben a közönség úgy üvöltött, mint rétségi sakálok kara telihold idején. A testőrök alig bírták feltartani őket, állandóan ott tolongtak a ring körül és míg sikerült hátrább szorítani az erőszakosokat, négyen hullottak el a gumibotok alatt. Ezeket kivitték ápolni.
Háttérben a kocsmáros nyugodtan mérte a snapszot, ami egyáltalán nem járult hozzá a kedélyek csillapodásához. Ezek után leadtam a betanult “mélyütést”, amitől Agragapollusz elvágódott, mint egy színpadi halott. A bíró kivörösödve kiáltozott velem, mintha felháborítaná ez a gazság, mintha egyáltalán olyan ember volna, akit bármilyen gazság felháborít; én a fogamat csikorgattam és mellbelöktem… A közönség mint egy ember rohant a ring felé, székek emelkedtek a levegőbe… Ha elérnek, ízekre tépnek szét és nekem vicsorognom kellett rájuk. A kocsmáros, talán, hogy eddigi ténykedését ellensúlyozza, vödörszámra öntötte a vizet rájuk, minden különösebb hatás nélkül, a testőrök eszeveszetten dolgoztak, valóságos ostrom volt, de a hivatásos verekedők mint várfal állták a sarat. Csak egy légionistának sikerült áttörni a kordonon, derékszíjját lóbálva ugrott a pódiumra, de a bíró egy könnyed gesztussal leütötte és kiszámolta. Mint egy karmesteri pálcát, két újjal apró gumibotot rántott ki a felső zsebéből és evvel a mozdulattal már koppintott is a fején, de a következménynek azzal a biztos tudatával, hogy oldalt sem nézve, tette vissza miniatür gumibotját és az egész pofa bagót jobbról balra tolta arca belsejében. Ilyen nyugodt szakember volt a bíró. Egy másik felkapaszkodó suhancot én magam rúgtam orron-szájon, hogy hörögve bukott vissza a tusakodók lábai alá. Friedrich a nyakát törölte és szivarozott…
A pánik csak akkor csillapodott, mikor Agragapollusz felemelte egyik karját, jelezve, hogy szólni kíván. Méltósággal beszélt. Sokban hasonlított az ifjusági regényekből ismert vakmerő, de higgadt indiánfőnökökre. Kérte az embereket, hogy csak a mérkőzés után végezzenek velem. Neki meg kell mutatni, hogy boxolás terén elbánik egy bossal. Ha a mélyen tisztelt közönség már most agyon ver engem, akkor ő nem nyerheti el az “Afrika Veszett Elefántja” címét, ami pedig életének leghőbb vágya… Sebesülteket vonszoltak ki, lábuknál fogva, mint nagy zsákokat, külön kis csoportok verekedtek itt is, ott is dühödt szóváltással, de a nagyobb része a közönségnek ismét visszaült a helyére.
Az ajtóban a kocsmáros valakinek négy-ötször a fejére ütött egy lapáttal…
…A hőség elviselhetetlen volt és szervezetemben még olyan közelről kisértett a sok átélt rendkívüli erőfeszítés, hogy lehetetlennek látszott állva maradnom. Szemem előtt sűrű, táncoló fekete pontokon keresztül, mintha körhintán ülne mindenki, vonultak el az arcok, lassan lassan ismerősökké válva… Agragapollusz a gyomromat ütötte villámgyorsan két ököllel és aggódva biztatott, hogy még egy menet az egész, aztán mehetünk haza… Erőt vettem magamon és vaktában csépelni kezdtem. Ámulva hallottam Agragapolluszt, amint lecsapott rám és ezt hörögte: “Itt van egy Elszászért!…” Csodálkozva hallottam a hangomat, amint kiáltom: “Nesze neked Ruhrvidék!”… Lassan elfelejtettük, hogy az egész csak betanult játék, négy öklünk keservesen csapkodott a Wacht am Rhein taktusára és már igazi német és igazi francia püffölte ott egymást: egy görög, meg én. A közönség minden felkiáltásunkat harsány üvöltéssel kisérte.
Végre! Végre! Elkezdődött a kilencedik menet. Nem is volt komédia, ahogy szédelegtem körben, a kötélbe kapaszkodva, jártányi erő nélkül, mig végül egy ütés irányában eldőltem és boldogan, mintha puha ágyban feküdtem volna lehunyt szemmel, úgy maradtam. Agragapollusz megvetően belémrúgott, de a bíró már nem tudta elharsogni újabb szemtelen hazugságait, mert a tömeg egetverő üvöltésben tört ki és mint türelmének koronáját, végre megvalósíthatónak látta agyonveretésemet. Most már kevés lett volna nyolc testőr, de benyomultak a rendőrök, pokoli zsivaj volt… csörömpölés… orditás… fütyülés, aztán nagy robajjal ledőlt valami… Fél szememmel felpislantottam: Friedrich nyugodtan ült a helyén s legnagyobb meglepetésemre egy gázmaszkot vett fel komótos mozdulatokkal… Néhány halk pattanást hallottam, aztán valami savanyú fojtó szag durva markolással kezdte kicsavarni orromat, számat, a szemeim égtek: könnyfakasztó bomba!
…Ültem az ágyon és a cipőmet fűztem. Zúgott a fejem és minden csontom fájt. Agragapollusz övig meztelenül egy lavór víz előtt állt és alvadt vércsomókat szipákolt ki az orrából. Ő is szökött légionista volt, hajdan Athénben szabó, később hajószakács. Lányosan fehér mellén egy kis keresztet hordott vékony aranyláncon, bárgyu, szelíd nagy szemei vízszínűen kékek voltak, kissé talán fehérbejátszóak, mint ahogy általában Agragapollusz minden tekintetben Albinókra emlékeztetett, de még a lelke is, a szelleme is ilyen tónustalanul, színtelenül világosszínű volt. Az éjjeliszekrényen egy keretezett Madonna-kép állt. Ezt magával hordta mindenfelé.
Vacsora után összeültünk az ágyban, felhuzott térdeinket átkaroltuk és elmeséltük az életünket. Micsoda szomorúságok jöttek ott elő, mint meztelen csontok az élő hús alól, micsoda szerelmek, bűnök, akarások, szenvedések buggyantak fel multunk kráteréből és hömpölyögtek kénesen végig egymás értelmén, mint pöffögő láva, ahogy ott ültünk ketten európabajnokok, füstre akasztott életünkkel…
9.
A Luxor nevű óriásmotoroson voltam szakács… csak annyit akartam megtakarítani, hogy egy kis szabóműhelyt nyissak otthon… – mesélte a görög. – A meleget még bírtam valahogy, de együtt a tűzhely melegével kibírhatatlan volt… Mindenki azt mondta, hogy Afrikában most kezdődik valami… Oranban leszálltam, szép nagy város… gondoltam: nagy baj itt nem érhet… Most sem tudom, mi történt, hogy történt… Ami azóta volt, az már velem történt, de rajtam kívül… Sok hónapra elájultam és még nem tértem magamhoz, jobbra mentem, balra mentem, beszéltem emberekkel, utaztam, aludtam, lövöldöztem… Az egész olyan zavaros és biztosan a melegtől van… Minden büdös és minden kifáraszt, nem akartam többé semmit, nem vágyódtam sehova… Az élet itt olyan, mint egy nagy lapos kavics… És olyan fehér, hogy káprázik tőle a szemem… Ha eszembe jut Görögország, akkor még sírok néha… Ott él az anyám, nővéreim vannak, akik még felnőtt koromban is úgy bántak velem, mint egy kisgyerekkel… Elhallgatott és mert Görögország jutott az eszébe, néhány könnycsepp buggyant elő a szemesarkából, maga elé nézett és sírt, Agragapollusz, a bajnok. Afrika Veszett Elefántja… Mint olyan emberek, akik jobb meggyőződésük ellenére arra kényszerülnek, hogy üssék egymást, szoros és bensőséges barátságot kötöttünk és két egyforma részre feleztük irtózatos gyűlöletünket Friedrich úr iránt. Friedrich úr, mintha a társadalom legbensőbb lényegének szimbóluma lenne, agyonhajszolt és eltartott minket. És ha érdekei úgy kivánták, akkor egy zárt helyen megvertük egymást a göröggel.
Délután a köztereken bolyongtunk és mélységes megértéssel beszélgettünk. Agragapollusz elmondta, hogy jegyben járt egy örmény lánnyal, én is előkotortam valahonnan egy megbámult, gyűrött fényképet, ilyenkor örök barátságot fogadtunk és este véresre vertük egymást, Elszászért, a Ruhrvidékért és különösen Friedrich úrért, aki szerette a jó szivarokat, az elsőrangú hotelokat, és a fiatal nőket, ha nagyszeműek voltak és feketék. Minden héten egyszer félholtra lincselt a közönség, mire kiszabadítottak. Hat halálesetre emlékszem bajnoki mérkőzéseim idejéből, csapszékeket romboltak körülöttünk, padokat törtek, asztalokat dobáltak és egy idő mulva csodálattal állapítottam meg, hogy ehhez is hozzá lehet szokni. Friedrich úr mindig ott ült a vihar közepén, a ring egyik sarka mögött, mindig szivarozott, törölgette a nyakát és soha sem érte egy karcolás.
Az egyetlen embert, aki boxolni tudott, – az egész társaságból…
10.
Közben olyan hőség lett, hogy a levegő, mintha teljesen kiszikkadt volna, csak poshadt forrósággal töltötte meg a tüdőnket és a hús úgy elernyedt rajtunk, mintha le akarna folyni a csontjainkról. Ilyen állapotban hurcoltuk magunkat mindenfelé. A szemeinket nem tudtuk egészen kinyitni, halántékaink, mint kopoltyuk lüktettek és szállongó láthatatlan porszemek égő tűhegyekként érintették az arcunkat. A fehér falakról valami hangtalan és mégis óriási zúgással sugárzott ki a forróság, már iszonyatos volt leküzdeni nyeldeklőnkön a tengeri halat, kültelki hotelok kukacos lepedőjén feküdni, idegen szagokat szívni be a párnákról és egyre több betétet helyezni el a dresszeinkben. Mert Agragapollusz is fogyott és már láttuk, hogy lesz idő, mikor a sok betét mellett jóformán alig leszünk mi is a trikóban. Koponyatetőmön át sűrű nyilalások fúródtak a fejembe, mint egy mementóképpen, hogy most már igazán itt a vég, a maximumra tágult vérerecskék egy hirtelen pattanásával… Napok, események, utak, városok, egy zavaros gomolyagban torlódtak, és forogtak az agyunkban, a tudat tartalma nélkül, miközben motorikusan végeztük Friedrich úr intézkedéseit: “Szálljanak föl… vegyék elő a jegyet… itt fognak lakni… mindjárt hét óra! Gyerünk a ringbe…” Fehér, vakító, zsibbasztó afrikai városok észrevétlenül, névtelenül maradtak el, csak döcögött velünk az autókar, csak püfföltük egymást és szipákoltunk lavórok fölött és feküdtünk gőzburokban, nedvesen, lihegve… Piszkos négergyerekek, tevék, por és arabok az ő koszlott formátlan rongyaikkal, karatyolásukkal, görnyedthátú bandukolásukkal, a zajok és rikácsolások hatalmas, émelyítő lokálkoloritja, mint egyetlen örök nagy kerete az egész vándorlás komplexumának, épületek és nevek különbözése nélkül hánykolódtak az agyunkban, mint Afrika benyomása… Djebel, Oran, Dakar, Belabesz, hát nem mindegy?… Mi változik azon kívül, hogy egyre megyünk, túllépvén azt a vonalat, ahol még Élet, megállás nélkül, hátunkon cipelve a túlfűtött, láthatatlan kazánt…
Végül új stádiumba kerültünk. Az elmekórtanban amnéziának nevezett kóros érzéketlenség állapotához hasonlatos letargia volt már az, amilyen csökkent intenzitással hatottak ránk a külvilág ingerei, ahogy már egész puhára főttünk ebben a túlhevített lábosban, energiátlanná, szótlanná, közömbössé minden iránt, amit érzéssel vagy értelemmel kell felfogni. Talán már ketrecben is mutogathatott volna minket Friedrich úr… Casablancában voltunk…
…A kültelki portás avval dicsekedett, hogy van itt egy háromezer személyes mozi. Nézzük meg. Janningsot adják.
Nem néztük meg Janningsot. Kint ültünk a kikötő parti cementlapjain és a hajókat néztük. Hol tud Jannings annyi tragikusat, annyi szépet mutatni nekünk, mint egy hajó, amelyik távozik Afrikából? Egyre gyakrabban fordult elő, hogy nyitva felejtettük a szánkat. “Még egy erőfeszítés…” motyogtam magamban és eszembe jutott az égő kunyhó, ahogy kerekezve visszanéztem rá, haldokolva és futva. Most még csak egy erőfeszítés kellene. Egyetlen egy… és olyan tehetetlennek éreztem magam, hogy síránkozva fordultam örök ellenfelemhez és legjobb barátomhoz, mint valami gyerek, aki szemrehányást tesz:
– Agragapollusz Oktáv, nekünk el kell mennünk Európába.
– Hogy akarsz te Európába menni? – kérdezte hitetlenül és lenézéssel fatalista hangsúlyában.
– Azt nem tudom. De nekünk most már el kell mennünk, azt lásd be és gyere…
Volt néhány frank megtakarított pénzünk, természetesen még egy rövid útra is kevés. Erre Friedrich úr gondosan ügyelt. Hogy ne mondhassuk fel a barátságot neki, oly módon intézte elszámolásainkat, hogy készpénzben igen kis összegeket kaptunk csak, fizetésünk nagy részét természetben és előlegképpen adta, ruhadarabok, dohány és más olyan cikkek alakjában, amelyek nem tartoztak az ellátáshoz. De azért egy pár frankunk volt, kettőnknek együtt talán hatszáz és elhatároztam, hogy rákényszerítem magam még egy cselekvésre. Erre már nem lettem volna képes néhány pohár erős pálinka nélkül.
A pálinkát lent a dokkok között ittam egy kis színes bárban, ahol gyöngyfüggönyös oldalbejárók voltak. Tulajdonosa egy szmokingos cvikkeres kínai, zenészei megsárgult európaiak, a földön ültek, valamennyien bágyadtan és jazzszámokat játszottak nagyon hamisan. Ezek az európai zenészek, akiknek erőtlen hangszerkezelésében disszonáns török muzsikává vedlett a legpattogóbb európai slow-fox vagy pazedobl, jelképezték a földrész hangulatát… A szomszéd asztalnál feketehaju, kétségbeesett tekintetü artistanő vitatkozott egy szikár, nagy állú emberrel, akin rögtön látszott, hogy angol. A nő izgatottan cigarettára gyújtott és idegesen dobolt az asztalon hosszú ujjaival, amelyeken a nikotin sárgán befátyolozta a vörös körömlakkot. Azután felugrott, az angol megragadta a csuklóját, de a nő kiszakította magát és elfutott. Az angol utána. Én utánuk…
Langyos esti köd nehezedett a dokkok fölé, láncok és daruk lassú cseppeket hullajtottak alá és mindenféle színű lámpácskák fényudvaruk mélyéről pislákoltak tört világosságaikkal. Dúslombu fák nehéz párákat leheltek földig hajló karleveleik közül és egy-egy csónak verődött loccsanva, koppanva a bazen oldalához… A sarkon vitatkoztak. A férfi vállánál fogva rángatta a nőt és szitkolódzott, a nő lökdöste magától és síránkozott, távolabb tőlük egy félmeztelen arab üldögélt a parti lépcsőn és halkan, melódiátlanul dúdolt. Az idegen látta, hogy jövök, felismerte, hogy ott ültem a bárban, egyik kezével fogva a nőt, egész szembefordult velem és hangosan, gorombán rámkiabált:
– Menjen a fenébe!
Megálltam, szétterpesztett lábbal és hátratett kezekkel. A légionistát Afrikában és Dél-Franciaországban kikerülik, mint a veszett embert. Nem azért, mert erős, vagy ügyes, hanem az életet rongyba sem vevő állati érzéketlensége, amellyel félelmet, veszélyt nem ismer, nem mérlegel, alacsonyabban egy fokkal mindenkinél, akiben az élet célja, valahová tartozása még meghagyott némi óvatosságot: veszedelmesebbé teszik a légionistát mindenféle gyilkosnál és rablónál.
Aki ilyen ég alatt, ilyen élmények után még élve állt Észak-Afrikában, annak izomtalan karja, tuberkolotikus soványsága mellett is az ereje és a küzdőképessége, vadsága, elszántsága, nagyon sok erősebb emberrel szemben ijesztő hatalom. Ezt láthatjuk itt néha egy-egy verekedésnél, kocsmában, mikor valamelyik, betegesen sovány néger két matrózt ver le a lábáról… Az angol elengedte a nőt és lassú léptekkel jött felém abban a hitben, hogy most valami szabályos verekedés fog kezdődni, amelynek eleje, folytatása és vége lesz. Ezért meglepetésszerűen érte, mikor egy lépésnyi közelbe ért, hogy rávetettem magam, rugva és ütve egyszerre… Még láttam a nőt, ahogy szájához tapasztott kézzel a falhoz dőlt rémülten, még láttam az arabot, ahogy hátra sem fordult, aztán már gurultunk a pocsolyában. Az ütései nem fájtak kicserzett testemen, csak mikor egyik kezével könnyedén átfogta a torkomat és a falhoz szorított, éreztem, hogy rendkivüli ereje van. Kimaradó lélekzettel csépeltem és rúgtam, hogy kénytelen volt felengedni a torkomat, hátraléptem és kést rántottam.
– Te szúrsz?! – mondta fenyegetően és lassan közeledett… Feléje rúgtam! El akarta kapni a lábamat, de ez a fél másodpercnyi lehajolása elég volt ahhoz, hogy belevágjam a kést… Egymásra estünk. Én felálltam.
– Megölte? – kérdezte a nő tárgyilagosan.
– Nem tudom… fussunk!
Felfelé vivő kanyargó szűk sikátoron futottunk, elvásott grániton, aztán jobbra fordultunk, majd ismét balra… A nő kifulladtan megállt, két kezét a mellére szorította és megszólalt magyarul: “Uram Isten!”
– Maga magyar?! – kérdeztem én is magyarul és szinte ordítva. Egy ablakból leöntöttek ránk valamit, tovább siettünk. Ámulva néztük egymást. Aztán szótlanul mentünk sokáig. Egy téren leültünk, kifestette magát…
– Pesti artistanő vagyok. Ez az ember tizenkettőnket lecsalt ide Afrikába. Azt mondta, hogy egy revüt fogunk játszani… már tizen eltüntek közülünk különböző éjszakai helyiségekben, ahol táncolni kényszerített minket… Most azt akarta, hogy holnap utazzam vele Dakarba… De így én is eltüntem volna… Ki tudja, hová?… Nem akartam utazni és a gázsimat kértem tőle… Mert nem ad gázsit, csak sminket és kosztot… Akkor jött maga… Kicsoda maga?
– Azt hagyjuk… Most mit akar csinálni?
– Megismerkedtem itt egy jószívű csempésszel… nagyon megsajnált és megígérte, hogy a egyik vitorlásával átküld Portugáliába… Már beszéltem is a hajóssal, holnapután megy és vele fogok menni! Portugáliából talán elvergődöm még egyszer haza, az Aradi-utcába… – az Aradi-utcánál két tenyerére borult az ölében és zokogott, látszott, hogy most van az afrikai halál első stádiumában, amit úgy hívnak, hogy idegi összeroppanás. Felnézett. – Groszmann Zsuzsi vagyok, tisztviselőnő is voltam… leépítettek… jól táncoltam… azt hittem, itt Afrikában most jobb viszonyok vannak…
Elvezetett engem is a hajóshoz. Halászkülsejü ember volt. Telőtől-talpig végignézett néhányszor. Miután az arcomat tanulmányozta, kissé megvetően legörbült a két szájaszéle. Belement, hogy hatszáz frankért elvigyen a társammal együtt. Két nap mulva indult. A lány azt mondta, hogy nem mer többé visszatérni a hoteljébe, különben is csak pár rongya van ott, pénze nincs… Magammal vittem és szobát nyittattam neki mellettünk. Megfogadta a tanácsomat, hogy legokosabb lesz, ha a hosszú tengeri útra férfiruhába öltözik. Megmondtam Agragapollusznak, hogy holnapután minden felmondás nélkül itthagyjuk Friedrich urat és Afrikát. Megráztam és úgy ordítottam a fülébe: “Európába megyünk!” Valami szentéletű archaikus mosollyal nézett rám, hunyódó szemeinek szinte haldokló pillantásával. Agragapollusznál már csak áttetsző szálak kötötték össze a gondolatot a cselekvéssel…
11.
…Groszmann Zsuzsi kitöltötte a teát. Kedves volt és házias. Afrikából csak az a fiatalságához szokatlan három sárga ránc beszélt két szeme sarkában, de még nem érintette meg a Nagy Halál, az igazi gyilkos Afrika, csak bebotlott itt egy pillanatra a pusztulás küszöbén és ha különös jó szerencséje van, megmenekül egy szörnyű élmény árán, nem úgy, mint társnői, a tizenegy vértanuk, akiket már átkarolt az egyenlítő hosszú gyilkos polipkarja is, akik talán már olyan távolságokban vannak az Európa felé vezető lehetőségektől, hogy kénytelenek menni mindenkivel, mindenfelé abban az alvajáró állapotban, amelyből még a halál kapuját is szerencse, ha megtalálják… Groszmann Zsuzsi mosolygott és beszélgetett és szép volt. Ahogy kérdezett engem magamról, tétova nyelvvel, nevetségesen idegen és mégis ismerős adatokat mondtam rokonokról, környezetekről, mintha egy előző életemből homályló álomszerű képek vetődnének fel bennem… és még éreztem, hogy a félig hült hamu alatt, valahol életképes parázs is van, különösen éreztem ezt, mikor avval az ösztönös kacérsággal nevetett valamin, ami a legártatlanabb női lélekből is felvetül az arcra férfitársaságban, még különösebben éreztem, mikor ezeket mondta: “iroda… Duna…” Később azt is mondta valamire, hogy: “Molnár Ferenc…” És magamon is éreztem valami elfelejtett udvariasságot, társalgási ambiciót lelkem miocénjéből integetni… Később, mikor már Groszmann Zsuzsi a feleségem volt, azt mondta, hogy esetlen voltam, mint egy inasgyerek, akadozva beszéltem és a szemem állandó riadt bizalmatlansággal járt ide-oda. Azután megfogtam a kezét, hagyta és nézett rám mosolyogva, melegen, biztatóan. Ráhajoltam a kezére és sírtam…
12.
Groszmann Zsuzsi délben elszállította a podgyászunkat és megbeszéltük, hogy hét órakor találkozunk a kikötő védőasszonyánál. Mi még maradtunk Agragapollusszal, volt egy kis elintézetlen ügyünk és a várás unalmát rummal űztük el. Társamat alaposan megitattam, hogy valamennyire akcióképes legyen. Mérkőzés előtt egy félórával jött Friedrich úr. Élénk örömmel fogadtuk és azonnal elkezdtük verni. Agragapollusz úgy verte, mintha bedeaux-rendszerben dolgozna és valaki pontosan jegyezné a teljesítményét. Én már a szórakozás kezdetén elővettem a pattot és kijelentettem Friedrich úrnak, hogy az első hangos kiáltásánál kásává töröm a fejét. Friedrich úr, úgylátszik, méltányolta szavahihetőségemet, mert szó nélkül tűrte, hogy lerójuk egy kis részletét a sok horogütésnek és szvingnek, amiket miatta adtunk egymásnak. “Nesze neked Ruhrvidék! Ezt Elzászért!” Ilyen kiáltásokkal tarkítottuk az ítéletvégrehajtást. Bizonyos, hogy Afrikában ezidőtájt kevés embert vertek meg ilyen nagyon és akik voltak már Afrikában, azok értékelni tudják majd e fenyítés rendkívül súlyos voltát. Az emberből felszabadítható állati ösztönökről fogalmat adhat az olvasónak, ha megjegyzem, hogy Agragapollusz volt a legszelídebb ember, akit én valaha láttam és most hörögve, fogcsikorgatva verte az asztalra, földre zuhanó, majd a földről felrántott Friedrich urat, akinek inge, gallérja rongyokba foszladozott, arca, mint egy nyers hústömeg, vérzett és afrikai szokás szerint kíméletlen és következményeket nem néző rúgások olyan tömegét szenvedte el gyomrába, oldalába, arcába, cipőheggyel és sarokkal, hogy veszélyben forgott az élete is. Nyugodtan állíthatom, hogy mi Agragapollusszal nem egyszer kaptunk ilyen és még nagyobb verést is. Fél hétkor sajnálatunkra be kellett szüntetni ezt a kellemes testmozgást, mely rövidesen az agyonveretés eredményével végződhetett volna Friedrich úrra nézve. Megpróbáltuk talpra állítani, de minduntalan eldőlt. A légióban bevált gyakorlat az elsősegélynyújtás terén, hogy félig agyonvert embereket heves rúgásokkal próbáljanak magukhoz téríteni. Mi ez irányban minden tőlünk telhetőt elkövettünk, de Friedrich úr csak akkor tért magához, mikor két-három lavór vízzel is leöntöttük. Ült a széken, lihegett, torz arcával, fekete, szinte láthatatlan szemeivel és csak most látszott meg, micsoda roppant fizikum, ahogy egy kiváncsi mozdulattal megtörölte száját és utána megnézte a tenyerét, mint aki nem hiszi, hogy vérzik. Aztán rekedten mondta:
– Befejezték az urak? – Tisztelettel álltunk. A cinizmusnak és a szívósságnak van itt annyi értéke, hogy Friedrich úr elérhette vele a kívánt hatást. Rágyújtott egy szivarra. Agragapollusz letört egy széklábat és mint aki fontos munka közben pihent egy percre, újra verni akarta, azonban visszatartottam. Még beszélni valóm volt a menedzserrel:
– Maga nyugodtan menedzselt volna bennünket a sírig, kedves Friedrich úr. Dolgoztatott volna minket, amig meghalunk. Igaz?
– Hát halott embereket nem tudok dolgoztatni – felelte erőtlen, vékony hangon, mentegetődzve.
– Maga adósunk 1000 frank készpénzzel és nyugodtan tehető 1000 frankra az az összeg is, amellyel becsapott bennünket, amikor hitvány ruhadarabokat és más ócska holmit sózott ránk.
– Kérem, most… – kezdett valamit bátortalanul, de egy rövid mozdulattal leintettem:
– Adja ide a tárcáját. – Egy pillanatig tétovázott, de a felemelkedő patt további habozásra nem inspirálta.
– Ebben a tárcában 1500 frank van Friedrich úr. Még 500 jár! Adja ide az óráját. Gyerünk! – Elvettem. – Most legyen szíves forduljon a fal felé arccal és maradjon úgy, amig ötvenet számol, ha kedves az élete. – Remény villant át az arcán: lent az utca telve emberekkel, szemközt posztol a rendőr, csak felrántja az ablakot… még a kapu elé se érhetünk…
…Merev, széles ívű ütéssel csapott le rá a patt. Nagyot reccsent a koponyája és egy csodálkozó hörgéssel térdre zuhant, arcával, tenyerével úgy maradt a falra borulva. Siettünk…
– Most raboltunk, állapította meg kétségbeesetten és lihegve a sietéstől Agragapollusz.
– Majd meglátod, meddig jut el itt, aki nem rabol, – lihegtem vissza és befordultunk… – Különben is csak követelésünket inkasszáltuk.
Bealkonyodott… Drótokról lefüggő hosszú vasrudakon villanykörték égtek, szénkúpokat ontottak a daruk, kiabáltak, rakodtak, mozdony fütyült… Elhagytuk a Nyugatindiai Társaság dokkját és az alsó rakodó mentén kiértünk a hatos szekció épületeihez. Ott állt a halász és mellette csomagjaink között, férfiruhában, Groszmann Zsuzsi. Szó nélkül megindultunk a mólón, amelynek végében bárka állt. Négy-öt halászkülsejű emberrel találkoztunk itt. A lányt besegítették a csónakba, Agragapollusz és én is készültünk beszállni, de egy suhanc hirtelen elébünk állt, a többiek pedig mögöttünk és oldalt sorakoztak fel egész szorosan, mint akik kedvező poziciót vesznek egy előrelátható verekedéshez. Rémülten néztem a távoli tenger és az ég panorámáját… Kis szünet után a suhanc így szólt:
– Ne higyje, hogy rablók vagyunk. Tudjuk jól, hogy maguk szökött légionisták és csak akkor hajózzuk be magukat Európába, ha még ezer frankot adnak. Ha nem, akkor most megkötözzük és bevisszük mindkettőjüket a helyőrségre. Ott is ezer frankot kapunk magukért. Nekünk nincs miből ráfizetnünk…
Megkönnyebbülten fizettem ki a kért összeget, mire udvariasan helyet adtak a csónakban. Nem voltak rablók, csak afrikai értelemben vett reális emberek. Agragapollusz megszorította a kezem. Szégyelte magát, hogy megszólt a rablásért… Most mehettünk volna vissza a megtett úton a pokolba, közvetlenül a cél előtt, az afrikai part utolsó csücskéről, ahol a móló végében állottunk…
13.
…Fehér márványnak látszó házak, egymáshoz közvetlen közel, de különállóan építve, mint rendetlenül összeállított nagy dobozok távolodnak lassan, ahogy szélirányban lavirozott a vitorlás. Olyan nagy volt a hold és olyan fehér a víz, mintha egy keleti mese kezdene történni. Hatalmas óceánjárók, kialudt kéményekkel pihentek a dokkok mentén és mint a búcsúzó rémület integettek távoli lámpák alatt az elvonuló pálmák és platánok…
Afrika megy…
És már hüsebb lett! Egy mezítlábas, feltűrt nadrágu legény kiteregeti a felsővitorlát, élesen fütyül. A part, mintha süllyedne, úgy tűnik el az egyenletesen mélyülő-emelkedő óceán mögött és szemközt csillagokkal borul le az ég, a tenger látóhatárára… Agragapollusz már husz perce sír, csendesen, bőségesen, nyögés nélkül, mint egy bánatos, árva gyerek… Átkarolom Groszmann Zsuzsi vállát, ő is átkarol és így ülünk a hajó farán, hipnotizáltan nézve a távolodó partot, valami közös melegséggel hasonló sorsunkban, hasonló várakozásokkal…
A fuvallat erősbödik, a hajó oldala mentén zizegve forrnak a hullámok, mindig több és több csobbanó, loccsanó hang: teljes széllel megyünk! Egyszerre megint benne vagyok időben és térben, hűs gondolataim támadnak, ketyegni kezd bennem az óra, az agyamban megindul egy sorrend, közelebb húzódunk egymáshoz, menekülő magyarok a hajó farában és olyan jól esik hallani mezítlábas léptek döngését… Meggyújtanak egy lámpát, felgombolyítanak egy kötelet és mintha egy végtelen kupolateremben lennénk, úgy ragyog ránk mozdulatlanul az ég roppant boltozata!
…Mire újra felemelem a fejemet, Afrika nem látszik, körül csak a tenger mozgó nagy panorámája terül el és a csillagos ég homályos pereme szegélyezi… Közvetlenül a fülem mellett egy remegő-síró női hang suttogja alig hallhatóan, szinte csak rezegve, mint fuvallat a levegőn át:
– Megyünk haza…
Ámen!
VÉGE.
A VILÁGVÁROSI REGÉNYEK KIADÓVÁLLALATA
A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! – Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu
Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-38-6 (online)
MEK-12515