VILÁGVÁROSI REGÉNYEK
EL A POKOLBÓL!
REGÉNY
IRTA
REJTŐ JENŐ
1.
Fred Hartmann, Európa weltersúlyú boxbajnoka, másnéven a «Német Pampák Vad Bikája» egy nagy fehér kövön ült és csendesen sírdogált. Még csak nem is azzal a férfias tragikummal művelte ezt, amellyel végeredményben minden ember sírvafakadhat egy különös alkalomból, akkor is, ha boxbajnok; még csak azt sem lehet mondani, hogy a sírás ritka momentum volt életében, mert Fred Hartmann (a Német Pampák Vad Bikája) ezidőtájt gyakran sírdogált, egy beteges ember elkeseredésével, tehetetlenül és szentimentálisan. Talán felesleges az Európa-bajnok könnyezését bővebben indokolnom, ha bevallom, hogy ez a tragikomikusan leírt kitünő sportember én magam voltam.
El vagyok készülve arra, hogy a sportban járatos olvasók, akik jól ismerik korunk Európa-bajnokainak nevét, kétségbe vonják majd, hogy ezt a minősítést valóban elnyertem. A kételkedőknek szívesen állok rendelkezésükre bizonyítékaimmal: különböző színű, hatalmas feltűnő falragaszokkal, amelyek igazolhatják, hogy valóban én vagyok az a bizonyos német boxoló, ki 1917-ben Jimmy Hankins néger sampiont fölényesen knokautoltam Stockholmban, az európabajnoki címért vívott küzdelem alkalmából. Nehezebb lesz azonban meggyőzni személyes ismerőseimet, akiket esetleg megtéveszthet az a körülmény, hogy én az említett mérkőzés évében mindössze tizenkét éves voltam, tehát eléggé serdületlen ahhoz, hogy Jimmy Hankins néger boxoló felett aratott győzelmem kézenfekvő legyen. Azért állításom mellett mégis kitartok. Ha a kitünő Münchhausen báró irodalmi követői közé tartoznék, akkor most elmondhatnék egy izgalmas történetet, amikor gimnazista koromban szüleim éberségét kijátszva egy este elszöktem Stockholmba boxolni, leütöttem Jimmy Hankinst és reggel nyolc órakor már ott ültem ártatlan arccal Miklósi tanár úr óráján. Nem akarom azonban a birtokomban lévő bizonyítékok alapján megtéveszteni a sportembereket és az ismerőseimet, tehát bevallom a falragaszokról, hogy azok Afrikában kerültek nyilvánosságra. Kizárólag ott hirdették a falról, vagy oszlopról, hogy csekélységem, a német bajnok, este nyolc órakor mérkőzik Roger Ruban-nal, a kikötő «Etranger» nevű csapszékében, amely a kültelkeken megfelel a fedett tornacsarnoknak. Mint mellékes tulajdonságomat még megemlítette a plakát, hogy én vagyok a Német Pampák Vad Bikája. Az a csekélység, hogy Németországban nincsenek pampák, igazán nem tünt fel senkinek Dakarban, ebben a szép nagy városban, amely csak az egyenlítőnél terül el és több emeletes európai mintára épült, de szerintem sokszorosan kiérdemelte a «legsötétebb Afrika» jelzőt. Én azt hiszem, ha Stanley megfordult volna néhányszor Középafrika valamelyik kikötővárosának lebujaiban és ó-városi házblokkjai között, sokkal jobb véleménye lett volna a Nyam-Nyamokról, Mangbattukról és a többi kannibál-törzsről. Sajnos, Európa-bajnokságom dicsőségét kizárólag az ilyen kikötőnegyedbeli és ó-városi italméréssel egybekötött sportbemutatókon élvezhettem. Nyilván a hangzatos plakát következtében az olyan emberek, akik értettek az udvariassághoz, csakis «Bika úrnak» szólítottak. Holott külső megjelenésem sajnálatosan kevés okot adott arra, hogy evvel a félelmetes állattal hozzanak összefüggésbe. Szánalmas soványságomban inkább emlékeztettem egy sokszor látott plakátra, amely óva inti a munkásságot az alkoholtól és a tüdővésztől. És mégis rövid időközökben megmérkőztem, számos menetben Ruban francia bajnokkal a «Szahara Veszett Oroszlánja» címért, sajnos mindvégig eredménytelenül, Északafrika jelentősebb városaiban és lebujaiban. Hallgassák meg tehát ezt a különös és tanulságos történetet, melynek egy kis banalitással azt a címet is adhattam volna: “hogyan lettem én Európa-bajnok.”
2.
A francia és olasz nemzet politikai versengése az 1920-as években nyugatafrikai gyarmataikon tombolta ki magát és a riffháború után újult erővel lobbant fel a két ország egymás torkát kereső gyarmati politikája. A délamerikai betelt kivándorlási kvóták után ez a földrész jött divatba a lehetőség-hajszoló gazdasági emigránsok körében, akik időnként valami országokra szóló tömeghisztériával, Európa minden pontjáról csapatostól kezdenek kivándorolni egy-egy tengerentúli földrészre. A két ország gazdasági hadműveletei valóban kitermeltek valami ipari mozgalmat, spekulációknak kedvező lehetőséget és főképpen a francia gyarmatokat lepte el egy tömeg optimista munkanélküli és szerencsevadász.
Ezidőtájt abban a mérsékelten kellemes helyzetben voltam, hogy a francia idegenlégió közlegényének nevezhettem magamat. Mélyen bent Afrikában egy nem régen létesült garnizon kaszárnyájában feküdt az ezredem. A szó szoros értelmében feküdt, mert nyár derekán voltunk, az úgynevezett «szieszta» idejében, amikor a légionista előírás szerint a nap legnagyobb részét az ágyán fekve tölti, mert a meleg, európai ember számára, ilyenkor elviselhetetlen. Elfogulatlanul meg kell állapítanom, hogy a légióról elterjedt szörnyű hírek kissé túlzottak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy balmazújvárosi csatornatisztító élete nem fejedelmi állapot a légionárius viszonyaihoz képest, csak azt a lényegében nem nagy különbséget állapítom meg, hogy a légionista nagyon szomorú sorsának ötven százalékban ő maga az oka. A vasszigort elsősorban az teszi elviselhetetlenné, hogy csupa idegbeteg, szertelen természetű, letört és kirongyolt életű ember van itt együtt, akiknek egy sokkal enyhébb katonai szellem is a pokolt jelentené, viszont egy fegyelemhez szokott, jó magyar baka nem élne át annyi kínlódást itt, mint általában a légionisták. Lényegesen elviselhetőbbé tette sorsomat társaiménál az az óvatosságom, amellyel a legcsekélyebb rendetlenségtől, vagy fegyelmezetlenségtől is tartózkodtam. Bizonyos, hogy európai embernek, kényelmetlen katonai élet közepette hozzátörni az afrikai viszonyokhoz, igen súlyos feladat, de minden testi kínnál keményebb megpróbáltatás az élet egyhangúsága és tartalmatlansága. Európai fogalmak szerint ez a hadsereg nem más, mint uniformisban tengődő tipikus civilek szerencsétlen csordája.
Mélyen bent Afrikában aránylag több szabadsága van a légionistának, mint a nagyobb garnizonokban, ahonnan sokféle módon megszökhet, elérheti a tengerpartot, míg itt elvágva a modern közlekedés minden eszközétől, olyan helyen, ahol még falut is csak országnyi távolságban találhat, a szökés szinte lehetetlen. Mennél tovább szolgál a légionista, annál északabbra kerül, míg az egész nagy garnizonokba, kultúrált Északafrikába csak az kerül, akinek törzslapjára odabiggyesztik néhány évi szolgálat után, hogy: «megbízható». Ezért a messze délkeleten fekvő ezredek több szabadságot élveznek, ami inkább azt jelenti, hogy nem kell őket bezárni, mert a föld, az ég, a nap, a levegő, minden, egy izzásig túlfűtött, kiszámíthatatlan kilométerekre terjedő roppant börtön. Ezért a légionisták napközben kijárhatnak a kaszárnyából, kedvük szerint szórakozhatnak, amely szórakozás általában abból áll, hogy egy istállószerű kocsma gyékénypadlóján ülve szerencsejátékot játszanak, isznak, vitatkoznak. Ha jobban berúgnak a szokottnál és általában ez nem szokatlan, akkor megverik az arabokat. Ilyenkor futólépésben érkezik az őrjárat, nyolc ember, ezek szintén megverik az arabokat. A kedvesem egy arab leány volt, akit a légionisták Holdnak neveztek. Hold nem volt egyike azoknak a hölgyeknek, akiket fiatal lányok elé úgy szoktak odaállítani, mint a hűség követendő mintaképét. Én például egyáltalán nem mertem volna őt fiatal lányok elé odaállítani. Különösen a légionistákat kényeztette el gyengédségével, amit, úgy látszik, az édesapjától örökölt. Hold édesapja régebben cipőfoltozó volt, de már hosszabb ideje kizárólag alkoholizmussal foglalkozott, buta, jószívű arab, fajtájából az egyetlen egész Afrikában, akiről azt merem állítani, hogy szerette a légionistákat és ha valaki arab létére szereti a légionistákat, az még egy európai szemében sem lehet kitünő jellemvonás. A nőknél persze már nem nevezhető ez a szimpátia szolgalelkűségnek. Ha magasabb erkölcsi igényeknek nem is felelt meg, Hold jószívű, szeretetreméltó volt és sokban hozzájárult ahhoz, hogy a középafrikai pokol elviselhető legyen számomra. Ezért hálával gondolok rá. Különösen azért mélységes hálával, mert ő volt az, aki elősegítette, hogy kitörhessek a Roppant Börtön láthatatlan, helyesebben átlátszó, forró falain keresztül…
3.
A legnagyobb veszély, ami Afrika belsejében a légionistát, vagy más idegent fenyegeti, egy hosszú lappangás után elemi erővel kitörő érzés: az Afrika-iszony. Ügyesen, türelemmel, alkalmak felhasználásával, nem is túlkomplikált bizonyos idő multán kikerülni Mélyafrikából és azután már egyáltalán nem nehéz valamelyik kikötővárosból, vagy az egyenlítőnél följebb, ahol honfitársak, karitatív intézmények találhatók, sokféle modern közlekedési eszköz van: csatlakozást találni az európai kontinens felé. De aki rohan, aki már egy pillanatig sem bírja, akit megőrjít a tudat, hogy még gyorsvonattal is reménytelen távolságokon át visz az út, az az ember elveszett. Ilyenkor a kereskedő otthagyja az üzletét és nekivág mocsaraknak, ilyenkor a soffőr, ha elérte Északafrikát, nem indul többé visszafelé az autókárral, ilyenkor a légionista befogja a fülét, ha takarodót fujnak és nekirohan a sivatagnak. Ez a betegség alkonytájt szokott kitörni, mikor legkevésbé látszik értelmesnek itt az élet, gőzszerű fülledtség feszíti a levegőt és az ember lihegve kiadja magának a jelszót: “el Afrikából!” És ha nem is vág rögtön neki az útnak, már minden ház, minden szó, minden felkelő nap külön dührohamokat idéz elő. Ez egy zokogó epileptikus undor, egy kirobbanó téboly, valami eszeveszett gyülölet az egyhangú forróság, a homok és a vontatott afrikai élet melódiátlan verklije ellen.
Délelőtt még nem volt semmi bajom, csak bágyadt voltam és nagyon izzadtam. Délután már tudtam, hogy meg fogok szökni. Ahhoz, hogy az ember innen hazafelé szökjön, feltétlenül szükséges, hogy a józan ész utolsó szikrája is kihunyjon az Afrika-iszony deliriumában. Az út a legelső városig, ahonnan észak felé lehet jutni, ahol valami nyoma van már a mai kornak, autóval, kitűnő felszereléssel, jó testi kondícióban, veszélyes, fárasztó, súlyos megpróbáltatásokat jelentő utazás. Ezzel szemben legfeljebb két-három napi élelemmel, sorvadásnak indult szervezettel, gyalog indulhattam csak el. Kilátás, remény, nincs egy százaléknyi sem a valóságos szabaduláshoz. Ez csak nekifutás a kibírhatatlanból. Ez nem szökés, ez olyan rángásféle, mint mikor az akasztott ember kapálódzik a halál ellen. Az ember elindul, hogy még valami iniciativát ragadjon meg az életben, hogy ne haljon meg tétlenül. Még jó, ha éhenhal, még jó, ha a nap végez vele, vagy a vadállatok és nem kerül kósza arab lázadók kezébe, akik igen megfontolt emberek atekintetben, ha egy légionista megöléséről van szó és nagyon körültekintő viták alapján döntik el, hogy életlen karddal fűrészeljék-e le a fejét, vagy hosszabb ideig hempergessék ide-oda egy halom parázson. A sivatagban nemcsak a vad arabok ölik meg a légionistát. A sivatagban minden arab vad. Amelyik a városban zsákot foltoz, vagy üstöt kalapál, ha átmegy egy másik helységbe és útközben elalélt gyarmati katonát lát a homokban, körülnéz és gyorsan megöli a zsebkésével. Esetleg cvikker van az orrán, plomba van a zápfogában és néhány óra előtt talán a kávéházban ült, feketét ivott és békés vigyorral beszélgetett az európai villanyszerelővel. Azt hiszem, ez nemcsak az elnyomott bosszúja, hanem a feléledő atavizmus is, vagy a kettő keveréke, amivel a sivatagi por hatalmába keríti egész könnyen a civilizációval frissen mázolt arabot. Az ő szemükben a civilizáció amúgy sem jelent mást, mint kötelező himlőoltást, adófizetést, érthetetlen törvényeket, amelyek csak arra jók, hogy az arab lépten-nyomon beléjük botoljon és így bőséges anyagot nyujtson a büntetőcsoportok számára, amelyek utakat építenek. Ó, az afrikai utak! Erről külön kellene egy egész nagy regényt írni. Ezekről a remek, széles, nagy utakról, amelyeket renitens arabok, szökevény légionisták építenek ötven-hatvan fokos melegekben, mocsarakban és pusztaságokban, ezek szép csontvázfehér utak… Itéletnapján biztos jajgatni fognak…
*
…Ha behunyom a szememet, hanyattdőlve ágyamon, a levegőtlen, tikkasztó délelőttökön, mikor a nap sárga izzása átver a zárt szemhéjjakon is, Párizst látom a lapos, roppant Concorde forgatagával felvonulni emlékeimből, balra a Rivoli, végig, ahogy a Szajnát szegélyezi, világtörténelmi épületeivel és jobbra a Champs-Elysée kiemelkedve az Etoile fölé sima aszfalt lejtőjével, pazar hotelsorával…
Hogy lettem kóborgó bohémból gyári napszámos? Ezt könnyen megértik, akik már éltek Párizsban és tudják, milyen egyszerű az átalakulás a Rotonde-kávéház tespedésétől a Biancourt-i Renoult gyárig… Egy évig csavarogtam így gyárakban, menhelyeken, hidak alatt, csavargók között és szántóföldeken, szomorúan, kókkadt életemmel, lírámmal és gondolataimmal, rongyosan, tehetetlenül, míg egy hajnalban magam mögött hagytam Avignont, ezt a valószínűtlen várost, mesébe illő ódon gótikájával, megszentelt multjával és nekivágtam Marseillesnek!…
Mikor elém tárult a kikötő hatalmas panorámája, már elszorult a szívem, óceánjárók és daruk végtelen sora felett egy magaslaton, már elborult előérzettel nyomasztónak sejtettem a jövőt.
Csípős koratavasz volt… A nyilt öblön keresztül szabadon hömpölyögtek be a városba az óceán ködei. Köhögtem és szédültem, tereken üldögéltem és mint édes otthonba tértem nyugovóra este, a kikötő valamelyik elhagyott vagónjába, ahol mégis melegebb volt… Látom magam előtt, ahogy ott álltam a Fort-Saint Jean-erőd kapuja előtt. Ez a modern citadella, ahová Európa minden tájáról a jelentkező légionistákat gyüjtik össze, már régen vonzott.
…Tudtam, hogy csak be kell lépnem a poszt mellett és már meleg ételt kapok és már lefekhetek valahol langyos helyiségben és már nem léphetek vissza soha többé civilben… Aprószemű eső szitált és valahol a Régi Kikötő medencéjében siralmasan fel-felüvöltött egy hajótülök… Szél fujt keresztül nedves ruháimon, kezeim fején a bőr vörösen feszült… hát mi lehet rosszabb ennél az ázott sivár jelennél, ahogy itt állok, egyedül egész Európában?… Szemben velem az őr mereven, közömbösen bámulta ezt a számára bizonyára megszokott, nyomorúságos vergődést…
Talán ha van egy cigarettám, nem megyek akkor be.
…Kaptam egy tál rizst és lenyírták a hajamat. Csupa hozzám hasonló, ijedt butasággal összebámuló ember volt együtt. Alig beszéltünk és csak néztünk ki a kis ablakon az elázott városra, ahová nem léphettünk ki többé.
És egy napon, éppen alkonyodott, fegyvertelenül, oldalunkon kenyérzsákkal, levezényelték kis csoportunkat a kikötőbe, egy hajóhoz.., Megyünk némán és ijedten, alázatos, elcsigázott emberek, félreszabott mundérjainkban. Meg kell várni szépen libasorban, amíg beszállnak az utasok, csak azután kerül arra a sor, hogy mi is elhelyezkedjünk a fedélközben… Két matróz felhúzza mögöttünk a guruló hidat.
…A fenékben helyeznek el mindnyájunkat éjszakára. Egy imbolygó rácsos lámpa homályos fényénél fekszünk hanyatt kis batyukon, sóhajtva, némelyik hányni kezd… Árnyékaink hosszura nyulnak és torzan dőlnek végig a csikorgó, elhajló bordázaton…
…Felnyitom a szememet. Az ablakon nagy, tág kévékben áll be a nap és a nehezen felszívott levegőt egy-egy hirtelen fujtatással ejti vissza a tüdőm, hogy kínos, lassú emelkedéssel újra belélegezze. Mellettem egy breton parasztfiú alszik és vékony hab-foszlányok táncolnak a száján… Valaki pokrócot próbál teríteni az ablakra… A szemközti meszelt fehér falon egy polc vonul végig, rajta sapkák, felfüggesztett mozdulatlan bajonettok és középen egy sárga kürt… Senki sem beszél, senki sem mozdul… a hőség mint egy sárgásan oszló, sejtelmes szörny ül a kaszárnyán… Mi lesz velünk?…
*
…Egy hét választotta el garnizonunkat az őszi offenzíváktól. «Offenzívának» nevezik a hadsereg előnyomulását azokon a területeken, amelyek névleg francia uralom alatt állnak, de még meghódítatlanok. Ilyenkor rendszabályozzák meg az engedetlen törzseket, egész vad törzsek között, elszórt csatározások után új garnizonokat létesítenek. Ez rendszeresen kezdődik szeptemberben és eltart tavaszig. Egy hét választott el a véghetetlen meneteléstől afrikai tájak egyhangúan változatlan sivárságában, merőleges, súlyos napsugarak alatt, mikor csak gépfegyverkoncertek, repülőmotorok berregése élénkíti meg a mozgás legegyszerűbb mechanizmusára csökkentett életformákat, holott már most is, aránylag szabadabban és veszély nélkül, mint egy torkomra tekert piszkos rongy fojtogat a valóság. Mikor először dörzsöltem meg ujjaimmal, önmagamat csillapítva, nyirkos homlokomat, mikor először vettem észre, hogy a lélekzetem rövid és szapora lesz valami kezdeményező elhatározás izgalmában és megéreztem combjaimban azt a remegő bágyadtságot, amitől az ember alig bír lépni és mégis futni kíván, tudtam, hogy vége, hogy az élet legfelsőbb parancsára szökni fogok és néhány iszonyú élmény után ott fehérlik majd csontvázam a sivatagban, amíg be nem fed a kemény por, később pedig egy szép széles országút, amelyen autókárok közlekednek kíváncsi amerikaiakkal… Igyekeztem fékezni magamat, hogy valamiféle terv szerint tudjak eljárni…
A helység egyetlen főuccája egy elhagyatott, bűzös, nagy szeméttelepre vezet, ahol kora hajnalban még három-négy flegmatikus természetű hiéna volt látható. Itt egy kisebbfajta, vörös téglákból épült, elhagyatott, üres gyárépület állt, mögötte hatalmas tócsa, amely valószínűleg szennyvízlevezető volt valaha, mert vastag, szürkésbarna ipari moslék lepte be a felszínén. Elhatároztam, hogy szökésem után néhány napig ide szállásolom el magamat, mert előírás szerint a szökött légionistát negyvennyolc óráig kell üldözni, minden irányban, elsősorban a saját érdekében, mert így még van remény, hogy életben találják valahol. Negyvennyolc óra mulva már csak rádiókörözést adnak le, személyleírással és a közvetlen üldözést beszüntetik. Ugy okoskodtam, hogy mindenfelé szétnyargalnak és keresnek majd, de arra az egyszerű ötletre, hogy itt, e néhány épület között kutassanak, valószínűleg nem gondolnak. Hold vállalkozott arra, hogy a beszerzett civilruhákat, élelmet és szegényes cók-mókomat leteszi az elhagyott gyártelep közelében, a megbeszélt helyen. Egy nappal az offenzíva kezdete előtt, miután leváltottak bennünket és az új helyőrség is megérkezett, teljes huszonnégy óra szabadságot kaptunk, hogy újabb huszonnégy óra mulva kezdetét vegye a szörnyű menetelés. Ez a huszonnégy óra egérutat jelentett, ami még bizonyosabbá tette, hogy a helyőrség közelében nem fognak keresni.
Reggel, mintha egy nagy darab víz zuhanna alá, sűrű, botnyi vastag sugarakban ledobbant egy trópusi zápor, harsogva és hirtelen. Az égen alacsonyan, piszkos szürke felhők vonultak. Délután olyan hőség váltotta fel a nedves időt, hogy a tócsák valószínűtlen gyorsasággal száradtak fel és mint egy kemence belseje, úgy izzott a táj.
Ott ültünk a kocsmában a földön és kockáztunk. Valahol egy rekedt gramofon zörgött. A szemem előtt zsongva ugrál a levegő, a vén arab homályos poharakban hozza a rumot, nagy legyek röpködnek, vakító forróság terpeszkedik a meszelt falakon és egy ócska ingaóra, mint valami kivénült énekes, minden fertálykor artikulátlan kísérleteket tesz arra, hogy elüsse a negyedet. Gurul a kocka, csörög a pénz, az arcokon egészségtelen nyirkos fényfoltok ülnek, rikácsolnak, pipáznak, töltik az időt, mint száraz, apróra őrölt húst egy láthatatlan hurkabélbe…
A függönyhasítéknál megjelenik Hold. Rámnéz és eltünik. Ez azt jelentette, hogy minden a megbeszélt helyen van. A távozó józan ész egy utolsó kísérlettel, minden rémületet alarmiroz bennem, ahogy fölállok és kínosan, erőltetett, közömbös arccal lépek egyet. Nyelnem kell, mert hányingerem van és olyan gyengének érzem magam, hogy sírni tudnék. «El innen!» ordítja valami, csepegő vörös betűkkel a szemem előtt. Alkonyodik, mikor elsurranok az utolsó kis sárkunyhó mellett, amelynek ablakán egy szomorú teve néz ki az uccára… A gyártelep mögött átöltözöm. Nem tartottam magamnál mást, mint hatlövetű forgópisztolyomat, amilyent az ócskavaskereskedéseken kívül csak a francia idegenlégióban lehet látni. Ezenkívül természetesen van nálam egy “patt”. Ez az afrikai gumibot. A vasbeton-elmélet alapján készül, egyesítve magában a nyomó- és feszítő erő ellenállását. Összevarrt hosszúkás rongyot felül nyitva hagynak, beletesznek néhány letompítottvégű drótot, a drótok közé homokot szórnak be, kisebb kavicsokat, vagy ólomdarabokat, felül is összevarrják, még két vászonhuzatba, vagy bőrbe bujtatják és enyves zsinórral átkötik. Olyan, mint egy túlvastag kolbász és az ütőereje felülmúlja a legjobb vas- vagy gumibotét.
Este bemásztam a gyárba. Mindenütt átható gumiszag volt és igen sok, nagy, vörös patkány. Macskaszerűen kígyózó testtel, sunyin mozgó fejjel oldalogtak mindenfelé. Ivóvízről megfeledkeztem, de csak akkor vettem észre, mikor már nem lehetett előjönni. A test nedveinek párolgása itt a trópuson olyan gyorsan történik, hogy a napi vízmennyiség redukálása is rendkívüli kínokat és veszedelmeket jelent a szervezetnek. A szomjanhalás egy aránylag nagyon gyors halálnem. Kénytelen voltam a hulladék-tó vizéből inni és azt hiszem, ez a poshadt, langyos lé idézte elő bélhurutos tünetekkel járó görcseimet, ami mindenekfelett, elsősorban okozta azt, hogy később oly kevéssé feleltem meg a “Német Pampák Vad Bikája” elnevezésének. Egy alkatrészektől megfosztott gépvázon háltam. Öt napig “kényszerítettem magamat arra, hogy itt lakjam, mialatt kiolvastam az egyetlen megszerezhető könyvet, amely a konyhavetemények okszerű termesztéséről szólt.
Ezalatt már befejezték az üldözést és a kezdődő offenzíva elterelte rólam a figyelmet. Még ahhoz is néhány kötet megírása lenne szükséges, hogy nagy körvonalakban mondjam el utamat a városig, ódon hatlövetűmmel, kolerás görcseimmel és négy-öt jobb sorsra érdemes emberrel, akik utamba akadtak és bizonyára ma is ott porladnak az elátkozott sárga porban, amelynek minden talpalatnyi helyét halálos küzdelmekkel és vérrel szentelte be a romlás. Hogyan történt? Létezik-e csodálatos sors, külön egy ember számára másképen, akinek, ha ki van jelölve a pusztulás helye, akkor nem halhat meg előbb, vagy máshol, még Afrikában sem? Annyi bizonyos, hogy százszor jobb fizikummal és ezerszer több szerencsével sem teheti meg gyalog, betegen és felszerelés nélkül ember ezt az utat. Hogy jutottam előbbre és ilyen messzire? Soha sem fogom megérteni, mert pontosan utolért minden balszerencse, minden előrelátható halálos kimerültség és akadály. Már az első órákban haldokoltam, már az első napok után a kimerültség halálos stádiumában voltam, már a harmadik nap délutánján sipoló tüdővel, rogyadozó térdekkel húztam magamat, mint egy elviselhetetlen terhet, már alkonyatkor elröppenő lélekkel leborultam eszméletlenül arcrabukva a homokba, kitárt karommal, mint aki lázálmában meg akarja ölelni a földet… És még hetek mulva is mentem. Áthaladtam oázisokon és nem tartóztattak le. Semmiféle magyarázatát nem tudom adni. Az ilyesmit nem lehet mással magyarázni, mint egy rendkívüli fizikummal, de eltekintve attól, hogy már az induláskor beteg voltam, alapjában véve sem vagyok jobb fizikumú ember az átlagnál. Belenyugszom abba, hogy egyéni sorsom valahonnan a mult kezdetétől determinálódik és sem rovásomra, sem javamra nem változtathatom meg. Csak a szenvedéseimet vagy az örömeimet fokozhatom egy-egy helyzethez képest, de a végső jó vagy rossz, mint kötött marsruta jön a világra velünk…
A menekülő légionista ámokfutó. Sehol sem szeretik, félnek tőle és megvetik. Segítségre Afrika belsejében nem számíthat. Kést vágni emberbe, gyujtogatni, rombolni: nem változtathat a sorsán. A menekülésnek kikerülhetetlen eszköze a rablógyilkosság. Aki Afrika belsejéből, mint szökött légionista kijutott, az hazudik, ha mást ír. Az egyetlen nagy és alig megoldható probléma, hogy: élni! háttérbe szorít minden erkölcsi mérlegelést, emberi szolidaritást és a küzdelemnek csak egyetlen szigorú feltétele van: menni! Aki megáll, annak vége. Semmire sem emlékszem világosan. A menekülésemet nem tudom időre, eseményekre felosztani, egy forró, zavaros masszában vergődtem. Nappal összerogytam, éjjel felébredtem arra, hogy didergek. Egyszer talán legmélyebb ájulásomból azért ébredtem föl, mert belémharapott egy hiéna. A revolver villanásánál láttam, hogy három-négy ilyen undok állat üget el a sötétben. Az éjszakai hideg épp olyan fedetlenül talált, mint a nappali forróság. Élet, világ, morál, szív és értelem, mint egy öntudathasadás a jó és rossz között, régen leváltak a lelkemről: csak el ebből a pokolból: ez volt az egész szótáram, ha égtem, ha öltem, ha tovább vánszorogtam…
4.
Néhány mérföldnyire voltam a várostól. Kellemes fás vidéken keresztül vezetett az utam. Nem mertem tovább menni, mert erre már őrjáratok, kerékpáros csendőrök is megfordulhattak. Elhatároztam, hogy csak a sötétség beálltával folytatom utamat. Meghúztam magamat egy lentiszkusz cserje mögött. Láz gyötört és olyan gyenge voltam, hogy állandóan ingadozni éreztem magam alatt a földet. Néha percekig olyan belső görcs fogott el, hogy a füvet haraptam kínomban. Tudtam, hogy a halál már egy túlhaladott stádium a szervezetemben és csak azért élek itt látszólag, mert néhány fiziológiai összefüggés még fennmaradt valami vékony szálán a tudatnak, mint ahogy az ellőtt fejű katona még fut egy pár lépést, mielőtt lezuhanna, ha rohanás közben éri a gránát. Néha feltünt a messzeségben egy-egy ember, de nem volt annyi erőm, hogy támadni merjek és ha felemeltem a pattot, éreztem, hogy ernyedt izmaimon nem segít ez a veszedelmes szerszám sem. Pedig szükségem volt “papírra”. E nélkül városokon keresztül nem mehettem tovább. Afrikában minden okuk megvan a hatóságoknak, hogy a kevésbé jól ötözött járókelőket lépten-nyomon igazoltassák. Rajtam hosszú csíkokban lógott a kabát megmaradt rongytömege, a cipőm, az ingem, a nadrágom cafatokba foszlott le rólam s ugyanolyan szürke volt a portól, mint a hajam, a szám, a szempillám és a bőröm. Afrikában mindennaposak a rongyosság olyan fokozatai, amilyent Európában a sátoroscigánynál sem látni, ezért ha személyazonossági papírt és néhány frankot birok szerezni, esetleg tovább vonszolhatom magam. Esetleg…
És valami távoli gomolyagból egy ködös lehetőség, inkább fájdalmas, mint boldog, inkább lemondó, mint áhított, reményszerű elképzelés villant át lüktető, égő agyamon, néhány féloldali nyilalás kíséretében. A torkom, mint egy nagy szálka karcolt és könnyezve vágyakoztam az út kezdetéről emlékembe ötlő mosléktó penetráns vize után. Mint nektárt szürcsöltem volna most, holott friss, hideg forrásoknak, modern vízvezetékeknek olyan közelében vagyok, hogy autón öt-tíz perc alatt elérhetném ezt az életet jelentő nagy gyönyörűséget és ebben a pillanatban, mintegy maliciája a sorsnak: egy gyönyörű Bugatti vágott el a közelben. Tenyeremre emelkedtem fektemből és bámultam utána… Távol egy kunyhót láttam. Lábra már nem tudtam állni, indiánmódra kúsztam feléje a bokrok mentén, míg kétszáz lépésre megközelítettem. Kis kunyhó volt, rögtönzött kerítéssel körülvéve. Úgy látszott, hogy valami útépítéshez kezdenek és ez itt a szerszámház. Biztosan lakik is benne valami előmunkás vagy mérnök… Talán most kezdik építeni azt az utat, amin én idáig jöttem. Sok bajuk lesz vele.
Este minden átmenet nélkül lehült a levegő és ettől valamivel jobban lettem. Felálltam és nyujtództam. Menni is tudtam. Egy kórházban még biztosan szó sem lehetett volna arról, hogy ilyen állapotban elhagyjam az ágyat, de itt már alkalmas testi kondíciónak számított ahhoz, hogy megkockáztassak egy betörést. Mert a városban papír és pénz kell. Kell! Visszaforduljak talán? Vagy bemenjek így valahová okmányt és pénzt kérni?… Mondd hát erkölcsileg fölémkerült embertársam, mit tettél volna?… Talán voltak már emberek, akik ilyenkor szépen lefeküdtek a földre és engedelmesen meghaltak, de én nem tartoztam soha az ilyenek közé. Tudtam, hogy meg kell halnom, de engedelmesen nem akartam. Talán az élet igenlése is egy fajtája a morálnak, amely némiképen áthárítja azokra is a bűnért való felelősséget, akiknek minden eszközük megvan bőségesen egy beteg, végkimerült ember megitatására, ápolására, hazaszállítására és én mégsem várhattam tőlük mást, mint szigort, büntetést, holtig tartó rabságot Indokína mocsaraiban, ahol a szökött légionisták rakják le életüket és a cementet.
Egy ember ment most be a házba drótkötegekkel és egy útépítésnél használatos háromlábú binoklival. Biztosan egyedül lakik itt… Meg kell kísérelnem betörni a házba és orvul végezni vele, mert szemtől szembe egy tízéves gyermek is elbánt volna velem. Tudtam, hogy itt most néhány lövést is megkockáztathatok, mert nagy körzetben kihalt a tájék. Megvártam, amíg éjjel lesz. A levegő annyira lehült, hogy dideregtem és szállongó finom porfátyolokon át sietett a hold az égen. Vacogó foggal próbáltam átvetni magamat a ház mögött a kerítésen. Nem sikerült. Visszahulltam. Egyenként szedtem ki a léceket, négyet-ötöt és így sikerült bebújnom. Megkerültem a házat… Az ablak csak be volt támasztva. Óvatosan tólni kezdtem… Sikerült. Miután feljutottam a karfára, pihennem kellett. Lassú, egyenletes lélekzetvételekkel, szívemre szorított tenyérrel igyekeztem eszméletnél tartani magamat. Görcs és szédülés fogott el, de visszafordulni nem lehetett. Lassan, óvatosan áttettem a lábamat és centiméterenként eresztettem le a szoba padlójára. A sarkam valami puhára ért… egyensúlyom elhajlott… késő volt: egy tenyérre hágtam! A következő pillanatban lerántottak a földre, miközben belevertem valamibe az államat, úgy, hogy összecsapódott fogsoraimon csikorgó kín nyilalt át, egy csizmahegy hatolt nagy lendülettel a bordáim közé… durva kezek felrántottak a földről és kigyult a villany… Két férfi volt a szobában. Rúgni és verni kezdtek… Érdekes, hogy nem fájt semmi és világosan észleltem a környezetet: szemben velem egy fiókos szekrény állt, rajzgöngyölegek hevertek rajta… Orromon, számon folyt már a vér, csapások és káromkodások zuhataga hullott rám, amit még kibírtam volna, de egy durva kéz a hajamba markolt és úgy verte a fejemet a falhoz. Ettől elájultam…
…Sötét volt. Felkeltem a földről és megindultam egy hűvös tapintású fal mentén. Belöktek a pincébe… Felettem egy csapóajtó keretén át némi fénysugár szüremlett le hozzám, amiből tudtam, hogy vigyáznak rám. Reggel fognak megkötözve bevinni a városba, vagy már el is mentek a patrulért? Hátsó zsebemben ott volt a revolver, ingem alatt, a mellemen a patt. Végsőkig lezüllött külsőmnek köszönhetem, hogy ki sem kutattak. Itt a rongyos emberek telve vannak férgekkel, ragállyal és nem tanácsos kibontani a ruhájukat. Különben is külsőm után ítélve, még egy darab ócskavas sem lehetett nálam, bizonyosra vették, hogy egyike vagyok a közeli város kéregető csavargóinak, akik éjszaka kisebb betörésekre hajlamosak. Mit is találhattak volna egy embernél, akinek a nadrágszára combban és térdenalúl rongyokkal van átkötve, hogy ne leffenjenek szét a régen kettévált szövetdarabok. Fejjel akartam a falnak rohanni, olyan őrjöngő düh fogott el. Ilyen út után már elértem a várost és most elfognak! Ha túlélem a mögöttem hagyott út következményeit, akkor is csak az vár rám, ami eddig volt, de büntetéssel, útépítéssel, sziklabörtönnel súlyosbítva…
Az Afrika-irtózat összesűritette elgyötört testem utolsó energiáit. Mintha az a nagy verés, amit kaptam, gyógyító érvágás lett volna, könnyebbnek éreztem magam. Rövid gondolkozás után hozzáfogtam egy terv kiviteléhez. Megmaradt holmijaim között volt egy nagy réz öngyujtóm. A benzin már kiszáradt belőle, de azért mintha csak jelképe lenne belső erőlködésemnek, amellyel elhasznált akaratomból kétségbeesetten újra és újra tetteket csiholtam, megpróbáltam fellobbantani a kanócot. Egy villanásnyi lángocskát még sikerült kierőszakolnom, úgy hogy meggyujthattam az elkészített papírcsomót, aztán felmásztam a létrára a csapóajtóig és odatartottam a hasadékhoz a lángot. Halk hangok mormolása jelezte fentről, hogy vigyáznak rám… A füstnek már ki kellett szűrődni… Már a kezemet égette a papír, de még fogtam! Hirtelen káromkodást hallottam, az arab, nem gondolva semmire, ijedten felrántotta a csapóajtót és abban a pillanatban az életemért harcolva, a hasába lőttem, feldobtam a szobába a papírcsomót és kiugrottam… A másik látta a lángot, hallotta a dörrenést, de mire logikailag összegezni tudta volna az eseményeket, már három lövés is érte. Mintha felháborodottan magyarázna valamit, úgy nyitogatta a száját hangtalanul és két-három mozdulatot írt le a levegőben karjaival, aztán nekiesett a fiókos szekrénynek és a sarokba zuhant… Kezemben a revolver, csuklómon lógott a patt és mint aki hetekig pihent, kemény léptekkel elindultam rabolni.
Ölni és rabolni! Az erkölcsi gátlások, megfontolások és ráébredések visszasüllyednek lelkünkkel együtt a Hordához, ebben a más megoldást nem ismerő alternatívában: ölni, vagy halni! Harmadik lehetőség nincs…
Az elkérgesedett lélek legmélyén azonban mégis egy bágyadt sugár, valami utálkozó, súlyos nyomás nehezedett rám, a kunyhó mozdulatlanságában, ahogy álltam, halottaim között, győztesen és még mélyrebukottabban, az éjszakában.
Egy arab nő jött be és elsikoltotta magát, a betonpálca úgy csapott le a fejére, hogy nyikkanás nélkül esett át a küszöbön. Ki van még?! – néztem körül, de nem volt senki, alattam, mint egy lázálom, lángolt a pince és patronok durrogtak sűrűn…
…A legnagyobb szerencse volt, hogy egy kerékpárt találtam. Kétszáz frankom volt, egy szabályszerű személyazonossági írásom és irtózatos hasgörccsel, dideregve kerekeztem tovább, mögöttem égrelobogó tűz és hideg halottak:
El Afrikából!…
5.
A városban virradt. Zöldségkordékat húzó öszvéreket tereltek libasorban, az utca közepén egy trahomás szemű arab cipőt szögecselt és dudolt. Égő olajként ömlött a fülembe, hasogató kínnal, a légióébresztő trombita hangja és messze egy erőd falán szuronyos őr állt mereven, mint kísérteties roppant árnyék a hajnalban. Azt tudtam, hogy itt megállni épp olyan halálos veszély, mintha kimerülten lepihennék a sivatag közepén. Tudtam, hogy most megint menni kell, pedig gyöngeségemben már úgy éreztem, hogy a halál csak pillanatok kérdése lehet, hogy az élet már csak homályos emlék a multamban, hogy a jelen már egy agónián túli állapot, amellyel a feloszlás ellen védekezek halottaimban… Valakitől megkérdeztem, hogy mikor indul az autóbusz Belabesz felé. Furcsa rémület fogott el, mikor meghallottam a saját hangomat: már hetek óta nem beszéltem. Egy óra időm volt az indulásig. Megváltottam a jegyet erre, az autóbusszal is fáradtságos hosszú útra, olyan állapotban, hogy a mentők Pesterzsébetről a Rókus-kórházig sem mertek volna szállítani. És hol voltam még Belabesztől! Ismét pénztelen voltam, mindent felemésztett a jegy ára. És a fájdalom a hasam felől a szívem és a tüdőm felé ágazott szerteszét és úgy szédültem, hogy pillanatonként meg kellett fogódzkodnom… Tudtam, hogy az út negyed részét sem teszem meg élve, de csökönyösen, hit nélkül mégis vártam az indulást, mint a sakkjátékos, aki már felismerte ellenfele behozhatatlan előnyét és csak azért nem adja fel a partit, mert ez nem szokása… Leültem egy bisztró terraszán és ittam egy forró teát, amire beteg beleim olyan régen áhítoztak. Egy szemközti tükörből szénfekete, gonoszindulatú csontvázfej meredt rám…
…Szidi bel Abeszben éppen annyi pénzem volt, hogy lefekhettem egy kültelki hotelben két napig aludni. Egy illatszerügynök, aki mellettem utazott egész idő alatt, megajándékozott néhány fehérnemű-darabbal, úgy, hogy mikor kialudtam magam és megfürödtem, fokozni birtam a lábbadozás jóleső érzését egy sokat hordott, nem mosatott, de az enyémhez képest vadonatújnak tetsző inggel. Szidi bel Abesz világvárosnak számít errefelé. Sok az amerikai és az angol, vannak európai üzletek és két nagyon szép hotel. Európai jellegét leginkább az adja meg, hogy minden csapszék bárnak van berendezve vörös polccal, fehérsapkás italkeverővel. A mennyezetről párhuzamos lapok csüngnek le és egy generálkötél húzására mozgatják az áporodott, fülledt levegőt. Gyékényfalak kerítik el a szeparékat, benzsóval és szaxofonnal kombinált keleti zenekarok muzsikálnak. Vannak itt gránitos és makadámos utak is és alkonyatfelé, ha megkezdődik a munka, izzólámpák gyúlnak ki mindenfelé. Az utcákon afrikai emlékeket árulnak, málnaszörpös és osztrigás bódék zsúfolódnak egymás hegyén-hátán. Rengeteg szemét, zöldség, papiros, csigahéj és undorító halszag keveredik a forrósággal. A tikkasztó napon egy burnuszos arab ordítozik, tamburát ráz és ugrándozva szalad, nyomában sivalkodó gyereksereggel. Két hajcsár megrakott öszvéreket püföl rövid botokkal és valamerről szelíd elefántbőgés hallatszik… Az európai kereskedők napközben nagy teknőkben fekszenek, csak a kezefejük és az arcuk van kint a vízből. Kinínt még vendéglőben is lehet kapni, aki nem bírja az ízét, az elkeveri valami főzelékben és úgy eszi meg. Most tudom csak, hogy tífuszom volt. Fésülködés közben nagy csomókban jön ki a hajam és az ügynököt, aki velem utazott, a járványkórházba szállították tífusszal. Már jól is érezném magam, ha a számban nem támadt volna egy skorbutszerű betegség. Lehet, hogy valami útközben evett mérges bogyótól, a foghúsom és a szájpadlásom, nyilt, gyulladt sebekkel van tele, amelyekből genny szivárog, percenként vizet kell innom, hogy szűnjön az égő fájdalom és minden falat, amit lenyelek, nagy szenvedésembe kerül, de kényszerítem magamat az evésre. Kicsordulnak a könnyeim, eltorzul az arcom, de eszem. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő múlt el, mióta elindultam.
Az út reménytelen részén túl vagyok: elértem Északafrika határát. Itt újabb súlyos megpróbáltatások következnek, mert érzem, hogy errefelé képtelen leszek rablógyilkossággal fenntartani magam. Részint ebben a hivatásban itt nagy a konkurrencia, részint az egészséggel együtt, házak között, az utcákon, kezd éledezni a tetszhalott lelkiismeret.
6.
Este van. Az utcák megtelnek emberekkel. Belabeszben, általában Afrikában, ezek a legforgalmasabb nappali óráknak számítanak. Egy nagy puszta térségen népies szórakozásokra nyílik alkalom. Körhinták, állatszelidítők, vándorszinészek produkálják itt magukat, matrózok, katonák és alacsonyabbrendű alkalmazottak mulattatására. Egy nagy faépületben látványos revűt mutatnak be több képben, táncokkal és állatsereglettel. Az állatsereglet három tagból állott: egy idomított majomból és két nagyon büdös sakálból. Csúnya nők rosszhangon énekeltek, Európából kimustrált jelmezekben. Szünetben vizet árultak és egy nagyon lehangolt pianinó a Kék Duna című keringőt játszotta, foszlányszerűen dobálva ki a melódiákat a moslékízű, langyos levegőben. Ide azért jöttem be, mert a címlapon feltüntetett sok francia szereplő között egy név ötlött a szemembe: “Monostori”. Csak magyar lehet! Sovány kis horgasorrú ember volt Monostori. Énekelt, táncolt és egy hosszú rúd segítségével idomította a hiénákat. A rúdon kívül még egy korbáccsal is csattogott feléjük és az állatok meg is ijedtek tőle, amit úgy demonstráltak, hogy a ketrec egy távoli sarkába vonultak és a legádázabb döfködésre sem voltak hajlandók előjönni. Ezek után Monostori az ijedt sakálokra mutatva, mélyen meghajtotta magát.
Görcsös reménnyel kapaszkodtam ebbe a lehetőségbe, fillér nélkül, mélyen bent Afrikában, reménytelen helyzetben. Előadás után felkerestem Monostorit. Egykedvűen nézett végig rajtam, szomorú szemeiben valami örök közömbösség szürkéllett. Beültünk egy kocsmába beszélgetni. Mérnök volt Pesten, szerencsét próbálni jött Algirba, eleinte rendesen keresett az útépítéseknél, aztán megbetegedett… Később kocsmákban énekelt, így került a társulathoz, ahol színész, titkár, állatszelídítő… Beszéd közben egy-egy hangot, mint aki megijedt, hirtelen visszarántott a gégéjébe. Ez a jellegzetes asztmatikus beszéd Afrikában, a klíma halálosságát jelenti európainál… Az arcára nyirkos fényfoltokba ült ki a belső pára, a szemei sötéten karikásak voltak. Hazakerülni?… Már mindegy. Semminek sincs értelme… És nagy sárga ujjával elpöckölte a cigarettavéget, amely, mint valami rakéta lendült föl és néhány looping the loop után az ablakpárkányra esett. Nem meséltem el a történetemet. Minek? Ez az ember már túl van azon, hogy honfitárs, szenvedés, légió és bármiféle fogalom, vagy érzés hasson rá. Inkább közönyösségből, mint részvétből azt mondta, hogy elvisz a társulattal Dakarba.
Dakarba!
Egyenlítő! Kikötőváros!… Menekülésem első igazi nagy győzelmes ettapja! Reménytelen távolságok deltája!… Milyen boldogan utaztam, mint etető a sakálok ketrece mellett. Pedig az elviselhetetlen bűztől állandó hányingerem volt, a ruhám, a bőröm úgy magábaszívta az átható hulladékszagot, hogy még hetek mulva is émelyegtem tőle… De milyen pompa és kényelem, milyen céltudatos, eredményt igérő, tartalmas vándorlás volt ez, a mögöttem hagyott reménytelen irtózatos ámokfutáshoz képest…
7.
Dakarban már utazási irodák vannak, forgalmas belváros, európai és amerikai turisták, előkelő bárok, kitünő zenekarok és artistaszámok. Dakar külsőleg modern, nagy város, kikötője talán modernebb, mint Hamburg, munkazaja és forgalmilármája nem vontatott, hanem nyugtalan és ideges, de a túlzsúfoltsága, a napsütésben, elviselhetetlenül bántó fehér falak, az undok karatyolás, a tarka nyüzsgés, a sok szemét és a levegőben izzó porszemek minden modernség felett jelzik, hogy ez itt még nagyon is Afrika, amilyen hirtelen parti fekvése miatt felszerelték rá Európát, hogy még Baukunst-ház is látható itt-ott. Micsoda küzdelem, milyen táv, amit elhagytam és hol vagyok még a börtön kapujától, ahonnan kilépve végre lélekzetet vehetnék, mert ez a vergődése és kapkodása a tüdőnek, amivel itt a tátott szájjal beszívott forróságból meddőn próbál oxigént zsarolni, egész más életműködés, mint amit általában lélekzetvétel alatt értünk. Egy palánkkal elkerített nagy telken valóságos tevepark van, kirándulók és egyéb utasok számára. A ganéjban térdelő állatok lomhán mozgó nyakukkal, szelíd bárgyúsággal néznek mindenre. A bejáratnál két-három félmeztelen ember nyergeket varr és kopácsol. Itt volt a tevehajcsárok kávéháza, ahol elképzelhetetlen rongyosságom formaruhának számított. Nagy csoportokban álldogáltak és jártak ki-be egy kávéház terraszán. Nyomban láttam, hogy itt nyugodtan meguzsonnázhatok és könnyen elkeveredhetek fizetés nélkül a terrasz valamelyik szélső asztalától a forgatagba. Kávét ittam és croissan-nak nevezett kis száraz kifliket ettem hozzá. Itt történt váratlanul, hogy odalépett az asztalomhoz monsieur Friedrich. Alacsony, kövér emberke volt, nagyon vastag vörös nyakkal és ezt a vörös nyakat állandóan kendővel törölgette, hogy az izzadság ne folyjon be a gallérja mögé. Ferde szájjal, rekedt, de harsogó hangon beszélt és köpködött. Fentírt sajátosságait csak később konstatálhattam, mert miután leült az asztalomhoz és szivarcsutkáját egyik szájaszéléből átrágta a másikba, hosszabb ideig némán fixírozott. Már elhatároztam, hogy pofon fogom ütni, mikor végre megszólalt:
– Maga szökött légionista.
Torkomon akadt a croissan.
– Csak nyelje le. Tőlem ne féljen. Sőt, szerencséje van, hogy találkozott velem. Magas és szőke, ez a szerencséje.
Az ember soha sem tudhatja, hogy mivel csinálja meg a szerencséjét. Ha véletlenül alacsony és fekete vagyok, akkor Friedrich úr le sem ül az asztalomhoz. Folytatta:
– Én boxmeccseket menedzselek és szükségem van sürgősen egy német bajnokra.
– Ez esetben félek, hogy nem fogok megfelelni céljainak, mert sem német, sem boxoló nem vagyok.
– Maga marha! Csak nem gondolja, hogy egy boxmeccsnél a bajnokok anyakönyvi kivonatát osztogatják? Ha valaki hosszú és szőke, az német. Ha göndör és nagy orrú, akkor spanyol. Boxolni pedig majd megtanul annyit, amennyire szüksége lesz. Már két napja keresek ebben az istenverte városban egy magas szőke embert, aki hajlandó szerződni. Én a kikötőnegyedben boxmérkőzéseket rendezek és természetesen politikai feszültség nélkül az ilyesmi nem ér semmit. Kell egy francia bajnok, aki győz és még fontosabb egy ellenszenves német bajnok, aki majdnem győz, de a végén leütik. Ez fokozza a közönség izgalmát. Szóval szerződtetem magát sorozatos mérkőzésekre a francia bajnokkal. Na?
– És kicsoda a francia bajnok – kérdeztem.
– Egy nagyon szellemes görög fiatalember.
– De én nem tudok boxolni!
– Ne féljen semmit, ő sem tud.
– Hát ki tud?
– Én, – és rámnézett kiváncsian, agresszíven – itt nem kell sokat tudni. Itt a politika a fontos. Én elég jól boxolok ahhoz, hogy az alapmozdulatokat megmutassam. A további ténykedése abból áll, hogy ha a közönség szidja, akkor maga vicsorítja a fogát, azután vesénüti az ellenfelét, vitatkozva mellbelöki a bírót, végül az utolsó menetben egy ütésnél “lefekszik” és hagyja, hogy kiszámolják.
Indultunk. Kifizette a kávémat és elvezetett az óváros valamelyik ócska hoteljébe. Benyitottunk egy szobába, ahol már ott feküdt a sezlónon minden mez nélkül a partnerem, álmatag külsejű, klasszikus orrú fiatalember, fején vizesruhával, mellette, a földön lavór. Friedrich bemutatta:
– Ez Agragapollusz, az ellenfele.
Ellenfelem rámnézett és mélységes utálattal a fal felé fordult. Friedrich evvel nem törődött és hozzálátott, hogy behatóbban foglalkozzon velem:
– Nagyon tetves?
– Meglehetősen, – feleltem őszintén.
– Akkor most elmegyünk a fürdőbe, itt van egy ruha az elődjétől, a magáét égesse el. Ebben a szobában fog lakni Agragapollusszal együtt. A söntésben előfizetem a kosztját és feltételezem, hogy e tekintetben nincs elkényeztetve, mert az elődjével nagyon sok differenciám volt az evés körül.
– Most hol van a német bajnok?
– Szegényt Port-Negróban agyonverte a közönség. Remélem, ez magát nem befolyásolja elhatározásában.
Legyintettem.
– Szóra sem érdemes…
…Igy lettem én Európa-bajnok, aki Friedrich úr plakátjai szerint annak idején több menetben knockautoltam Jimmy Hankinst, “A Nilus Vad Aligátorát”.